Második lombik

A stimuláció végül a következőképpen alakult:

2. cn-9. cn: 150 NE Gonal-F (8 napon át) a tüszőérleléshez

7. cn-10. cn: reggelente Cetrotide injekció  (4 napon át) az idő előtti tűszőrepedés megelőzéséhez

10. cn, 22 órakor: Ovitrell a tüszőrepesztéshez.

10. cn - a 12 hétig: Clexane (vérhígító, vetélőknek javasolt)

Ha csak tudom, akkor az injekciókat mindig a közeli kis patikában szerzem be (olcsóbb is valamivel, mint pl. a Kaáliban). Nagyon kicsi és ahhoz képest van körülbelül 4 vagy 5 alkalmazottjuk, de annyira szeretem őket, mert mindenki annyira kedves és készséges ott. Sokszor eszembe jut, hogy tudtak összegyűjteni egy ilyen kis helyre ennyi kedves patikust. Szóval ők mindent megszereztek eddig nekünk legkésőbb másnapra, mert persze ezek a meddőségi szerek nincsenek ott nekik helyben, hanem mindig meg kell rendelniük. Így úgy szokott lenni, hogy a férjem odatelefonál, hogy mi kell, ők beszerzik, én este beviszem a receptet és már aznap vagy másnap mehetek is érte. Most nem egészen értette az egyik nénike a telefonban a férjemet, hogy mik ezek a szerek, milyen is kell pontosan, de valószínűleg a kolléganője rájött és odakiabált: jaj tudom, mik ezek, ezek biztosan a Pinkmanéknak kellenek. Szépen vagyunk. A stimulációs injekciókról már egyből minket azonosít a patikus, ráadásul tényleg nem is tévedett, pedig több mint egy éve volt utoljára lombikunk. Elgondolkodtató, de mindig mondom, hogy minden nézőpont kérdése: még jó, hogy nem morfiumról vagy rákos gyógyszerekről jutunk az eszébe. 

Maga a stimulációs időszak megint nem volt egy fergeteges élmény: migrén, hasfájás, puffadás, rémisztő fáradtság, olykor fájdalmas éhség, másszor beteges étvágytalanság, undor az olyan kajáktól, amiket amúgy nagyon szeretek, hányinger, émelygés, érzelmi labilitás, egyik pillanatban idegesség másikban óriási nyugalom. Ja, és természetesen megint fel is jött pár kiló, nem mértem magam de ezt érzem a hasamon meg a fejemen. Már el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen ilyen. Elolvastam az első lombikom erre az időszakra vonatkozó írását és hát tényleg, ugyanez volt. Ez némiképpen megnyugtatott. Nem baj, kaptam egy kis ízelítőt a terhestünetekből, gyakorlatilag pont ilyen volt az is mindig. Volt is ismerősöm, aki megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy terhes vagyok. Mondtam biztosan nem, kérdezte, hogy lehetek benne biztos, az ember nem lehet ebben biztos, vannak, akik terhesen is menstruálnak. Inkább nem mentem bele a magyarázatba, gondoltam magamban, ha te azt tudnád... Azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy még nincsen gyerekem, mégis úgy érzem néha, hogy olyan sokat tapasztalok például egy korai terhességből is (mármint a tüneteket tekintve). Emlékszem az elmúlt időszak baráti terhesdömpingje alatt, mennyit hallgattam beszámolót a kellemes és kellemetlen tünetekről. Tulajdonképpen a különböző kezeléseknek köszönhetően majdnem mindenben volt már részem, a fizikai és lelki tüneteket is beleértve, csak közben nem rugdostak belülről cuki kis lábacskák.

Vagy például a stimulációm közben megszült egy nagyon kedves barátnőm is, és mesélt arról, milyen érzelmek kavarognak benne, leginkább ezek nagy része a hormonoknak köszönhető és ahogy mesélt, legszívesebben mondtam volna, hogy basszus pont ilyen labilis vagyok én is, csak mellettem még nem nyekereg egy gyerek. Ám az ember nem akarja elrontani a barátai legszebb napját holmiféle lombikos-érzelmes megjegyzésekkel, úgyhogy csak elejtettem egy mosolyt. Hát ilyen idilli körülmények között töltöttem magammal és az injekcióimmal ezt a röpke 10 napot. 

A punkció a 12. cn-re esett, és jelentem sikerült nem szét idegeskednem magam előtte. Úgy néz ki fejlődök én is. Hát igen, gyakorlat teszi a mestert. Hétvége volt, úgyhogy nyugalom volt az Intézetben is, olyan jó ilyenkor. (Bár gondolom, akik ott dolgoznak, azért nem repdesnek örömükben, hogy ott lehetnek.) Az altatás megint nagyon jó élmény volt, én ezt tényleg imádom, bár remélem, nem ez lesz a hobbim az elkövetkező években, hanem letudtuk most ezt egész életemre. Lényeg, hogy tíz petesejtet sikerült leszívni. Nem viccelek. Tízet.  Hát csoda, hogy nyolc hetes terhes nagyságúra puffadt hassal szaladgáltam a stimuláció utolsó napjaiban? Az egy évvel ezelőtti lombiknál hat sikerült, úgy látszik ez a Gonal-F elég bivaly. Vagy én vagyok egyre fiatalabb és üdébb? Meglehet.
Tíz petesejtből másnapra hat kisgyerekkezdemény termékenyült meg. Bevallom, nem is tudtam egész nap másra gondolni csak rájuk és drukkoltam nekik, hogy hajrá Tökmagok. A jó hírek után pedig bebikáztuk a szervezetem egy fél Ovitrellel (hcg) készülve a terhességre. Következőleg a harmadik napon kellett telefonálni, hogy hogy fejlődnek és hogy megtudjuk hányadik napon lesz a beültetés: aznap, azaz a harmadikon vagy az ötödiken. Nagy meglepetésünkre a harmadik napon az öt napos beültetést javasolták és már nem hatan, hanem heten fejlődtek az embriók. Kis hetedik, egyemmeg, biztosan az apjára igyekszik ütni, ő tökölészik mindig annyit.
Az embriótranszfer pedig ma volt, a 17. cn-en. Reggel hívott a biológus, hogy megbeszéljük a beültetett gyerekek számát és a fagyasztást, ugyanis mára maradt öt embrió, amikből az egyik csodálatosan előrehaladt  és fejlett állapotban van, így ők azt az egyet javasolják visszahelyezni. Komolyan ódákat zengett róluk (najó, az mondjuk elképzelhető, hogy kicsit elfogult vagyok és túlzok, de én így hallottam:)), és azt mondta ilyenkor esélyes, hogy mindegyik megmarad, ha többet ültetnek be. Osztottam szoroztam és arra jutottam, ha ők egyet javasolnak, mert az biztonságosabb, akkor egy lesz. Megint megnézhettük és valóban meseszép volt az öt napos kis blasztocisztánk. Tesók a fagyóban, az ultrahang felvétel kint a falon, a másik fél Ovitrelle beadva, folyamatosan megy a 3*2 Utrogestan (progeszteron). Innentől már semmit sem tudok tenni, és indul a szokásos várakozás.  Azt megfogadtam, hogy ezúttal megpróbálom az agyamat a helyén hordani és nem a méhemben, azaz megtartani egy kisebbfajta távolságot magam és a kisgyerekkezdeményünk között: hagyni őt, hogy nyugodtan vackolja be magát a méhembe, közben én meg élem az életemet, és csak néha köszönök oda neki messziről, hogy szevasz Tökmag, már most szeretünk Téged (na, ennyit a tisztes távolságról). Nem tervezek idegbajos, idő előtti tesztelést sem. Ezúttal ezt az időszakot olyan elszállt nyugalomban kívánom eltölteni, mintha beszívtam volna valami hetvenes évekbeli hippi fesztiválon. Kérlek, szorítsatok, hogy sikerüljön. 

A beleélésről és a gondolatok teremtő erejéről

Nem tudom, hogy ki milyen magas szinten űzi ezt a tudományt, de én iszonyatoson keményen csinálom. Talán vannak olyanok, akik szerint már-már butaság bármilyen dologba annyira beleélni magunkat, mint például amire én vagyok képes az élet minden területén: utazásba, ajándékba, filmbe, fotóba, festménybe, könyvbe, reklámba, kajába, piába, jó időbe, rossz időbe, szeretetbe, haragba, mások örömébe, mások bánatába, saját örömömbe, saját bánatomba. Borzasztóan tudok örülni minden apróságnak és rettentően sokat és sokáig tudok sírni akár nem létező tragédiákon is. Pontosan így éltem bele magam az összes inszeminációmba, az összes terhességembe, és az első lombikba is. Mindről úgy gondolkodtam, hogy igen, ez lesz az, ez most sikerül, és inkább már csak az utolsó napokban, az egyértelmű menstruációs tüneteknél fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem jön össze. Ott van például a február, amikor annyira erős terhes tüneteket produkáltam, hogy szinte biztos voltam benne, hogy pozitívat fogok tesztelni. Mondanom sem kell, hogy 4 vetélés után képes voltam annyira belelovalni magam a dolgokba, hogy titkon még egy terhesség kalkulátort is letöltöttem, ahol nézegettem, mikor hányadik héten leszek, meg hogy októberben szülök. Mindezt úgy, hogy még csak nem is teszteltem pozitívat és egyébként habituális vetélő vagyok. Na, igen, lehet, hogy ez már tényleg butaságnak számít, kicsit én is furcsán érzetem magam, de nem tudtam ellenállni, egyszerűen hívogatott, hogy üssem be az utolsó mensi dátumát...Gondoltam, mi baj lehet egy dátumból?
Most itt vagyok a 2. lombik elején és nincs ez másként ezúttal sem. Nem tudok máshogyan érzeni, egyszerűen most is úgy vélem, hogy sikerülni fog, mert minden annyira klappol: lesz megtermékenyülés (lombik), van támogatás (LDN), szívem-lelkem tele van örömmel, pozitív energiával és még a tavasz is jön. (Figyelem: a terhes kalkulátor szerint esélyes, hogy karácsonykor szülök!)

Mindig mondják ugye, hogy hinni kell, elhinni, hogy sikerülhet. Na, hát ebben nálam nincsen hiány, még annyi kudarc után sem, amennyi ért minket ezen a téren. Mondják egyesek azt is, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van, ezért meg kell próbálni pozitívan hozzáállni mindenhez, mert akkor sikerülhet.  Ha bebeszéled magadnak, hogy ez nem fog sikerülni, akkor nem is fog, de ha azt mondogatod, hogy sikerülni fog, akkor sikerülni is fog. Nem tudom pontosan ez mit jelent, mert nem merültem bele ennek a dolognak a "tudományos" oldalába, de amivel én értek egyet az az, hogy sok minden csakugyan az agyunkban dől el. Ezt úgy értelmezem, hogy minden nézőpont kérdése, és ha kicsit pozitívabb oldalról nézzük a dolgokat, akkor sokkal boldogabb életet élhetünk (még súlyos tragédiák esetén is), mint akkor, ha mindent negatív tartalommal ruházunk fel. Ám mégis azt gondolom, hogy ha a gondolatoknak valóban és fizikailag is teremtő ereje volna, akkor nekem már annyi gyerekem lenne, mint egy majdnem 5 éves patkánynak. 

Itt tartunk

Hát eljött ez a nap is, amikor szúrhatom az első Gonal-t. Izgalmas ez az időszak, már ki is ment a fejemből, hogy a munkahelyi tevékenységek összeegyeztetése a tüszőszámolgató ultrahang időpontokkal mekkora kihívást jelentenek, agyrém ez az egész, komolyan mondom. Még az is elképzelhető, hogy kevésbé lesz izgulós az az időszak, amikor már bent lesz az embrió, mint a mostani. Persze ez nem teljesen igaz, de tényleg volt pillanat, mikor erre gondoltam. Például akkor, amikor a munkatársaimmal tömött folyosón kellett a menstruációm állapotáról sutyorogni a telefonban a doktornak, mert éppen amikor hívott, nem volt egy retkes, szabad tárgyaló sem, ahová menekülhettem volna. Mindegy, hagyjuk is, elmúlt.
Több, mint 3 hete szedem a Naltrexone-t is. Extra mellékhatásokat nem tapasztalatok. Az első két hétben volt, hogy egy pillanatra elkapott az émelygés, étvágytalanság, de nem volt veszélyes, talán, ha nem figyeltem volna magam annyira, akkor észre sem veszem. Ami viszont kellemetlen volt az az álmatlanság. Korábban gyakorta küzdöttem alvászavarral, ezért is szedtem melatonint rá, de pár hónapja abbahagytam, mert már nagyon jót aludtam nélküle is. Viszont amikor elkezdtem a Naltrexone-t elég durván visszajött. Minden alkalommal éjjel 2-3 óra körül keltem, és sehogy sem tudtam visszaaludni, sőt olyan izgága lettem, hogy nyugodtan feküdni se bírtam. Először nem is gondoltam, hogy feltétlen a Naltrexone miatt van, de miután millió találatot adott a google LDN és insomnia kombinációra ezért elfogadtam, hogy ez egy mellékhatás, és egyáltalán nem volna jó, ha végig kísérné a lombikot. Muszáj kipihentnek maradnom, jó vércukorral, úgyhogy újból elkezdtem a melatonint. Szerencsére, most már alszom, mint a bunda. Emellett tegnap elkezdett fájni a torkom is rendesen, fogalmam nincsen, mikor volt ilyen utoljára. Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e most ennek, mert ez a Naltrexone miatt van, azért mert használ, vagyis elkezdett normális szintre állni az immunrendszerem, ahol néha én is lehetek beteg, mint minden normális ember, aki ki tud hordani egy gyereket, vagy mondjuk semmi ilyet nem jelent ez, és inkább sírnom kellene, hogy ezer éve nem voltam beteg, erre a lombikra sikerül leépülnöm? Tudjátok mit? Most én inkább örülök ennek.
Mindenesetre úgy néz ki, rendben lesz a terápia, tényleg semmi különös. Mondhatnám, hogy egy leányálom. Igaz, mióta szedem, és esetleg valami olyat teszek véletlenül, amit magam sem tudok megmagyarázni, gyakorta azzal védekezem a férjemnek, hogy nézd el nekem, hisz' be vagyok drogozva. Hát hát, ilyen ez. A minap gondolkodtam, hogy biztosan nem is írtam még róla, hogy honnan jött a Pinkman név. Merthogy igazából nem így hívnak, most bevallom.  Amikor elkezdtem a blogot írni, éppen a világ legjobb sorozatának voltam a világ legnagyobb fanatikusa, és hát hiába hezitáltam napokig, semmi, de semmi jó név nem jutott az eszembe, mivel nyithatnék blogot. Végülis aztán nem tudtam elvonatkoztatni az egyik szeretett karakter nevétől, mert hát annyira béna ez egy férfinak, gondoltam nekem úgyis sokkal, de sokkal jobban áll (ugye?)...Meg hát nincs is mit szépíteni, szívemhez nőtt a kis drogos, én meg jól magamhoz láncoltam őt a blogommal. A név meg kötelez. Nos, nos, ma már tudom, hogy jobb lett volna Anya, vagy Mama, vagy Anyus vagy Mamus néven regisztrálnom, talán akkor már réges régen írhatnám a jó kis történeteket valami gyerekes cukiskodásról (vagy a kialvatlanságból fakadó hallucinációkról?). Ezt elrontottam, úgyhogy megyek és betolok 3 tabit, hogy jó kedvem legyen.
Csók mindenkinek,
Anyus
(Na, hátha valamit még javíthatok a helyzetemen így a 2. lombik előtt...) 

FSH+LH+HCG+LDN+LMWH+PROG = ♥

Azt mondom Nektek, ilyen egyszerű lesz ez az egész.

Szerencsére nincsen ciszta a márciusi lombik útjában és ma megbeszéltük a gyógyszerezést is az Intézetben. Ha megjött körülbelül március közepén, 150 egység Gonal F-el indulunk. Szóval semmi extra. Aztán 6-7. ciklusnapon tüszőszámolgató ultrahang, meg akkor kell elkezdeni a vérhígítót is. Jó lesz. 

Ma este elkezdem a Naltrexone-t is, egy hétig 1.5 mg, utána a második héttől 3 mg, a harmadik héttől 4.5 mg egészen a 12. hétig, majd innentől le kell építeni, ugyanúgy ahogy felépítettük a kúrát. Egyébként kibeszéltem a pszichiáterrel is ezt a drogos cuccot, jól meg is nyugtatott vele kapcsolatban. Ő is azt mondta, hogy ott hat ahol kell, nem lesz gondja a babának vele. Sőt tisztára fellelkesült, hogy micsoda lehetőség. Imádta. Komolyan mondom, nevetett és mosolygott örömében. Simán átragasztotta rám is, úgyhogy most már sokkal jobban örülök neki én is. Rácuppantam, mint kisiskolás a málnás gumicukorra. 

Remélem vicceseket és színeseket álmodok tőle. Ti is álmodjatok ilyeneket:) Jó éjt!

Alloimmun vérvétel eredménye

Körülbelül egy éve próbálkoztunk, amikor először teszteltem pozitívat. Annyira örültem, és tudom, olyan sosem lesz már, mert az nem csak egy végre sikerült most már öröm volt, hanem abban benne volt egy olyan felhőtlen boldogság is, amiben nem volt semmi kétség, amiben nyoma sem volt holmiféle vetélésektől való félelemnek. Mégis bekövetkezett a baj. Akkor nagyon sírtam, de hamar ki is hevertem, mondván előfordul ez 30 évesen, olykor meg esik ez az emberrel.  A második kudarc után kezdtem el gyanakodni, és jobban elmerülni a témában, hiszen két egymás utáni veszteség talán nem lehet a véletlen műve. Már akkor sok mindent találtam az immunféle vetélésről, de én bevallom őszintén, hogy ezt hamar elvetettem. Egyrészt volt is egy megérzésem, hogy nekem ilyen nem lehet, másrészt meg a meddőségen belül ez azért olyan ritka, oly kevés embert érint (még akkor is, ha azt látom, hogy amúgy egyre többeket), miért pont én legyek az egyik, és hát elnézést mindenkitől, aki ebben a cipőben jár, de én azt gondoltam, hogy annyira szerencsétlen nem lehetek, hogy ez legyen a bajom. Az a sok kivizsgálás, meg az IVIG, nem, ez biztosan nem érinthet engem, hiszen ilyen szörnyű dolgok tulajdonképpen csak másokkal történhetnek. Ezután derült ki az MTHFR mutáció és én el is mentem ebbe az irányba, tömtem a folsavat, hittem benne, hogy ez a bajom. A harmadik vetélés után viszont már kételkedtem, hogy ez a genetikai mutáció a gond, hiszen, hiába a sok folsav, még sem maradt meg a baba. Ekkor kötöttünk ki először Fülöp doktor úrnál, aki elhintett egy olyat, hogy akár a rosszul szedett szteroid is okozhatta a vetélést, de persze ki kell vizsgálni. Na, nekem sem kellett több, el is hittem, hogy tényleg az okozta, nem kell nekem további vizsgálat, mert egyébként is embertelen, meg hát én még mindig nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy immun problémám legyen. Persze aztán a sikertelen lombik után azért belemászott az elmémbe, hogy hátha mégis, de megmondom őszintén, hamarabb mentem el egy laparoszkópiás műtétre, és jobban hittem egy endomtriozisban vagy valamilyen összenövésben, mint az immun bajban, hiszen a szívem mélyén én akkor még mindig úgy képzeltem, hogy ilyen pechesek csak mások lehetnek. 

A 4. vetélés után viszont már nem maradt más irány és hát a héten meg is jött az alloimmun vérvételem eredménye, amiben beigazolódott, hogy az általános immunitás jelentősen fokozott celluláris immunfunkciók fennállásával jellemezhető, melyet alátámaszt az NK magasabb sejtarány és a fokozott sejtfunkciója (Na, és még ez is, tavaly ez rendben volt). Az MLC vizsgálat erős partnerspecifikus reaktivitást mutat, melyet a savóban található blokkoló faktor csak közepes mértékben csökkent, a vetélések hátterében erős alloimmun reaktivitás állhat. 

Fülöp doktor szerint erre IVIG és lipid is kelleni fog majd. Na, de én ezt most megint elhessegetem, és egyelőre tartalékba teszem ezt a lehetőséget, hiszen mi most más irányba indulunk, egyelőre az LDN-re koncentrálok. 

Egyébként amikor megnyitottam az eredményt, bevallom, ijesztő volt látni, hogy tiszta piros az egész, és nagyon sok a normál értéktől való eltérés, de közben meg nagyon örültem, hogy végre pontot tettünk az okok kutatásának a végére. Arról ne is beszéljünk, milyen érdekes az emberi természet, hiszen most már, hogy velem is megtörtént az, ami csak másokkal történhet, cseppet sem érzem magamat, magunkat annyira szerencsétlennek, mint pár évvel ezelőtt gondoltam a hasonló esetekről. Sőt, azt hiszem nagyon is szerencsés vagyok, hiszen tudom, vagy az LDN, vagy a lipid vagy az IVIG (vagy a kettő egyszerre) nekem is segíteni fog, hogy végre én is képes legyek kihordani egy kisbabát. 

Vajon meddig éri meg elmenni?

Mostani ciklusban olyan erős tüneteket produkáltam, hogy megint úgy volt, talán reménykedhetek picit egy pozitív tesztben, de azt hiszem, ha tényleg jól éreztem és valami valóban el is indult, akkor ismét megállhatott a továbbfejlődésben. Persze természetesen nem vagyok elkeseredve, hiszen nincsen semmi okom rá, még ha pozitívat is teszteltem volna, az sem biztosíték nálam semmire. Csak azért írtam ezt le, mert ezzel a havi kis affairral döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Naltrexonet, már az sem érdekel, hogy mi lesz az alloimmun eredménye. Semmi értelme a márciusi lombiknak támogatás nélkül, pedig bevallom, motoszkált bennem valami olyasmi, hogy talán érdemes lenne kipróbálni minden nélkül, mert annyi pozitív történetet hall az ember. 
Ennek kapcsán gondolkodtam a minap arról, hogy hová is jutottam és, hogy egyébként mindig milyen nehéz nekem dönteni ezen szerek beszedéséről. Merthogy olvastam, valaki írta egy külföldi fórumon, hogy milyen biztonságos ez a szer és hogy ne gondolja senki, hogy ő maga beszedte volna, ha nem lenne az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy azt ugyan honnan szedte, hogy biztonságos? Magam akkor mernék ilyet kijelenteni, ha tudnám, felnőtt már rajta több millió gyerek és egészségesek (najó legyen csak több ezer gyerek). De vajon hány Naltrexone-os gyerek nőhetett már fel a világban? Gyanítom nem olyan sok, akik meg már elértek egy bizonyos kort (gondolom akkor max 10-12 évesek lehetnek körülbelül), azokról csak az Isten tudja, hogy egészségesek-e. Addig azt mondhatom, hogy valakik azt állítják, biztonságos.  Vagy hogy a többség azt állítja, biztonságos. Még az orvosok sem értenek egyet sokszor sokkal régebbi szerek, kezelések biztonságosságával kapcsolatban sem, nem hogy a kísérleti kezelések esetében. 
Emlékszem, 1 éve próbálkoztunk, amikor kiderült a spermaölés és amire azt mondta a nőgyógyászom, hogy vagy szteroidot szedek vagy inszemináció lesz a megoldás. Hogy ki voltam akadva, hogy olyan kemény gyógyszert kell szednem terhesen, mint a szteroid...! Merthogy azt gondoltam akkor, hogy az inszemináció még rosszabb gyógyszerezéssel jár, meg az milyen mesterséges, azzal várjunk, hát próbáljuk ki a szteroidot inkább. Aztán végül milyen jól sikerült belejönnöm a szteroid szedésébe is ugyebár. Toltam egy évig. Gondoltam is én akkor, hogy a rosszabbnak vélt inszeminációt úgy fogom végül várni majd, mint a Messiást! (Meg azt, hogy az egy éves szteroid kúrához képest az inszemináció tulajdonképpen egy felhőtlen kacagással töltött wellness hétvége.) Gondoltam is én akkor, hogy olyan faszán megbarátkozok majd a lombik során szurkált jó adag hormonokkal, hogy nem is elégszem meg eggyel, készülök a következőre! Azt meg álmomban nem hittem volna, hogy eljön az idő majd, amikor olyan szerek szedésére kell elszánnom magam, amit alapesetben heroin függőknek adnak. Persze nagyon is örülök neki, hogy tart ott a tudomány, hogy rájöttek arra, hogy vele a meddőség terén is sikerek érhetők el, nekem most meg ez egy újabb lehetőség. Félreértés ne essék, nem vagyok egyáltalán gyógyszerellenes. Sőt, engem baromira tud bosszantani, ha valaki már szélsőségesen az. Egyszerűen én csak az a fajta vagyok, aki nem ész nélkül kapkodja be őket, mindig elolvassa a betegtájékoztatót, és abban az esetben, ha valamelyik doki valami új gyógyszert akar felírni, akkor én vagyok az, aki mindig tájékoztatom aktuális kezelőorvosomat arról, hogy egyébként azon kívül még milyen cuccokat tolok éppen, hogy tudjon róla és figyelmeztessen, ha valamelyik gyógyszer nem kombinálható a másikkal. Óvatos vagyok, én ezt talán így mondanám. A terhesen szedett gyógyszerekkel, kapott kezelésekkel meg sokkal inkább az vagyok, hiszen legkevésbé az én életemről van akkor már szó. A Naltrexone-t a 12. hétig javasolják szedni. 
Tudom, természetesen senki nem tudhatja, hogy a bárhogyan is fogant gyereke 10-20-30-40-50-60 évesen is egészséges lesz-e, de én vajon meg fogok bocsátani magamnak, ha esetleg egyszer kiderül, hogy a gyerekem baját a terhesen (is) szedett Naltrexone vagy mondjuk az IVIG okozta (ha esetleg még arra is sor kerül)? És azt vajon meg tudnám bocsátani magamnak, ha 20 év múlva kiderül, hogy ezekkel tényleg semmi probléma nincsen, én pedig nem kockáztattam és szültem gyereket, azért mert teljesen bizalmatlan voltam? Vajon megéri bármit kipróbálni, bármeddig elmenni? Valószínűleg sokan (köztük én is) azt válaszoljak erre, hogy természetesen bármit azért nem. De vajon akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ? És ha valaki meg is mondja, hogy hol van, az hogy lehet benne biztos, hogy tényleg ott van-e? Mindenesetre én nem tudom, hol kezdődik a bármi, a bármeddig, és hol van a végük, viszont úgy érzem, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan tolom arrébb a saját határvonalamat, mindemellett pedig csak bízni tudok benne, hogy nem lesz ezzel semmi baj és mindent jól csinálok. 

Lehetőségek tárháza

Történt egyik hétfő délután, hogy gyanútlanul elmentem egy orvoshoz a márciusi lombikhoz szükséges vizsgálatok miatt. A váróban eszembe jutott, hogy ha már ott vagyok, akkor én megkérdezem a dokit, hogy foglalkozik-e IVIG beadással, ha esetleg arra kerülne a sor és úgy döntünk, hogy be is adatjuk. Úgy vagyok vele, hogy legyen csak minél több infóm, mert ha fizetősen van rá esélyem, akkor igazából nem fontos Fülöphöz menni, mert vele elég nagy macera ez az időpont egyeztetősdi. Van egy magánrendelő, ahol beadják, de ott eleve a drágábbik IVIG van csak (két féle van), úgy vagyok vele, hátha van még más orvos is, akivel ezt le tudom boltolni. Persze az a doki, akinél voltam, nem foglalkozik IVIG-el, viszont felhívta a figyelmem, hogy van egy másik fajta terápia, amit vetélőknél egész nagy sikerrel alkalmaznak, és ha akarom és úgy döntök, beszéljünk róla. Persze rácuppantam a szavaira egyből, nézzük csak miről van szó: 

LDN terápia 
Olvastam róla már én is egy vetélős fórumon, de őszintén szólva nem nagyon foglalkoztam eddig vele, mert akkor én azt úgy értettem, hogy ez inkább autoimmun problémákra lehet megoldás, valamint a beszerzése is elég körülményesnek tűnt (külföldről) és -bevallom- tartalékba tettem ezt a lehetőséget mondjuk úgy, hogy azokra az időkre, amikor kicsit jobban el leszek keseredve. Ám így, hogy orvos ajánlotta, most mégis felcsillant a szemem. Az LDN tulajdonképpen Low Dose Naltrexone-t jelent, tehát alacsony dózisban adott Naltrexone-t. A normál vagy nagy dózisban adott Naltrexone-t valójában a heroinról leszokni akaró pácienseknek adják, ugyanis így (mármint nagyobb dózisban) gátolja az ópiátok utáni eufóriát és az ópiátok utáni vágyat. Először egyébként azt hittem, hogy ez valami vicc, de aztán mikor kiderült, hogy nem az, akkor végülis csak azt gondoltam, hogy hát ez "kurva jól" hangzik, basszus, mégis mi a T-Ö-K-Ö-M jön még?? Persze állítólag nem kell megijedni, alacsony dózisban másra (is) alkalmas ez a gyógyszer, például használják különböző autoimmun problémákra, Crohn betegségre, Sclerosis Multiplexre, HIVre, különböző rákos megbetegedésekre, szóval tulajdonképpen jó sok súlyos mindenre, de a lényeg, hogy kb 2004 óta kísérleteznek vele meddőségi kezelésekben, habituális vetélések esetében is. Például hatásos lehet azoknál, akik gyakorta küzdenek PMS tünetekkel, van PCO-juk, IR-ük, endometriosisuk, alvászvaruk van esetleg túlzottan szoronganak, vagy van valamilyen autoimmun problémájuk. Hát kérem szépen ez mintha én lennék egy pár dolgot leszámítva. A Naltrexone-t lefekvéskor kell bevenni (1 mg-4.5 mg-ig lehet elmenni), ami ilyenkor blokkolja az endorfin receptorokat, majd másnapra arra készteti a szervezetet, hogy az többet termeljen belőle. Az endorfin hiányos állapot javításán keresztül pedig úgy találták az orvosok, hogy javul az immunrendszer működés is. Persze gyors utánaolvasás során azért támadásokat is találtam, miszerint pont az autoimmun problémák esetében nem biztos, hogy mindig sikeres a kezelés, mert rossz irányba is eltolhatja az immunrendszert. Mellékhatásként olyanokat említ, mint az alvászavar, túl élénk álmok, hányinger, fejfájás és szájszárasság, meg gondolom még, amit csak a Jóisten tud. Egyelőre annyira nem merültem bele még a dologba, hiszen hátha nem is lesz rá szükség, de jó tudni, hogy van más cucc is az IVIG-en kívül, ráadásul ez lényegesen olcsóbb. 

Úgy tűnik ilyen ez a meddőség, mindig jön valami új. Van amikor az ember azt hiszi, hogy nincs már esélye, vagy csak egy maradt, erre hipp-hopp az ölébe huppan még egy és még egy  és még egy. Hát persze, hogy így sosem múlik el a remény! Ha végre megjön az alloimmun vérvétel leletünk, azt hiszem, lesz min elmélkedni, merre tovább. Természetesen, ha valakinek van már saját tapasztalata vele, akkor azt nagyon megköszönöm. (Naltrexone-on fejlődött gyerekek jelentkezését külön figyelemben részesítem - az őszintén felvállalt heroin függőséget természetesen bizalmasan kezelem :))