Celluláris immunstátusz és Th1/Th2 citokinek

Megérkezett a Laboratórium Kft-nél végzett vérvétel eredménye is: 

A B és T lymphocyta sejtarány normális. Az NK lymphocyta sejtarány is normális. Az aktivált T lymphocyta sejtarány normális, A helper/szupresszor sejtarány normális.

NK funkció: A flow citometriával végzett (K562-s target sejtek segítségével számolt citotoxicitás index) NK funkciós vizsgálatnál csökkent aktivitást mértünk: 67% (normálérték : 80-120%) Sikeres reproduktív folyamathoz szükséges, hogy az NK lymphocyta sejtarány értéke <15% legyen, ideális esetben 12% alatt. Az emelkedett NK sejtarány és/vagy a fokozott NK funkció sikertelen IVF-t, ismétlődő vetéléseket és beágyazódási zavarokat okozhat. Nekem ez 8.6 %, szóval úgy gondolom, hogy NK téren rendben is vagyunk, sőt az NK aktivitás igazából jó alacsony is, nem tudom, hogy az egyéb téren okozhat-e komolyabb problémát egy kis influenzán vagy valamilyen taknyos nyavalyán kívül, mert ha nem, akkor nem nagyon érdekel, legyek terhes és akkor nekem az már bőven elég, normálérték ide vagy oda. 

A Th1/Th2 citokinnél viszont már egy kicsit problémásabbnak tűnt a dolog. A Th1/Th2 citokin arány maximális értéke az eredmény szerint 94, nekem ezzel szemben 172, ez pedig Th1 túlsúlyt jelent, ami fokozott celluláris reaktivitásra utal. Igazából azt olvasom, hogy ez nem olyan nagy probléma, akkor ha egy terhességnél az immunrendszer a Th1 dominanciából átvált Th2 túlsúlyra, ugyanis ez járul hozzá ahhoz, hogy az immunrendszerünk tolerálja az embriót. Normális esetben ez minden terhességnél meg is történik. Van néhány ismeretlen ok, amikor viszont ez a váltás nem következik be, ez pedig a magzat kilökődéséhez vezet, vagy egyszerűen az embrió nem tud beágyazódni. Fasza. Gondoltam, akkor lehetséges, hogy van itt egy kis immun bizbasz. G.-t annyira izgatta az eredményünk, hogy azon nyomban fel is hívta Fülöpöt. (Pedig nem is az orvosunk, egyszer voltam nála, még 2013 év végén.) Még jó, hogy annyira szereti ez a doki a szakmáját, hogy készségesen megmagyarázta G-nek a laboreredményemet telefonon 20 percen keresztül. (Azért tényleg jó fej, meg kell hagyni. A jellemző inkább az, ha fizetek is egy orvosnak, akkor is leráz 5-10 perc múlva.) A lényeg a lényeg, nem mondta, mi legyen a teendő, azt se, hogy menjünk be hozzá, majd ő megoldja:) Viszont megnyugtatott, mert azt mondta, hogy nem feltétlenül jelent rosszat ez az eredmény. Akkor lenne gond, ha az NK is magas lenne, akkor feltételezhető, hogy kellene az IVIG, de így azért nem biztos. (Feltéve, ha valakinek megítélik, ugye ennek elég körülményes a menete, ezt is taglalta G-nek) Ennek azért nagyon örülök, bár nem bántam volna, ha megmondta volna, hogy mivel billentsem át az arányokat egyik oldalról a másikra. De ne legyek már telhetetlen.
Közben válaszolt egy immunológus is, akinek elküldtem az eredményemet, és ő azt írta, hogy ezek a citokinek inkább a teherbeesésnél játszanak szerepet, és nem a vetéléseknél, beágyazódásoknál. Így ő nem gondolja, hogy ezzel különösebben foglalkoznom kellene. Na, tök jó. Végre találunk valami eltérést, és kiderül, hogy ez nagy valószínűséggel nem a probléma oka. Tudnám, hogy akkor minek csináltattam meg a vizsgálatot?  (Mármint minek javasolják?) Ha nincs eltérés az nagyon frankó, de így, hogy van eltérés, kiderül, hogy az sem olyan nagy baj? Mindegy. Egyelőre örülök ezeknek a híreknek, mert ebbe az immunos dologba annyira nem szeretnék belemerülni, ha nem muszáj. Nekem erre most nincs időm. Mármint ez ügyben kivizsgálásokra szaladgálni. Tele vagyok munkával. Megyek is.

Laparoszkópia műtét és azután

Szerencsére a műtétről való döntés és a műtét között nem sok idő telt el, így nem volt sok időm idegeskedni sem. Egyébként is új fogadalom, hogy próbálom kicsit lazábban venni a dolgokat, mert a sok aggodalom és stresszelés nem sokat használ, ezt azért elmondhatjuk. Eljutottam arra a szintre, hogy vártam és hálás voltam azért, hogy ilyen hamar túleshetek rajta. Nem mondom, hogy egyáltalán semmi rossz nem fordult meg a fejemben, mert hát van még mit gyakorolni ezen a stresszmentes életen, de ezeket tudatosan próbáltam kizárni magamból. Egyáltalán nem féltem a műtéttől, mert tudtam, hogy aludni fogok, nem féltem a fizikai a fájdalomtól sem, mert tudtam, hogy egyszer elmúlik. Azért viszont nagyon imádkoztam, hogy ne történjen semmi végleges dolog, ne érjen minket visszafordíthatatlan veszteség. 

A műtét előtt két napon át koplalni és éhezni diétázni kellett. Már az első napon csak folyékony dolgokat ehettem: mint a húslevesleves, mindenféle zöldség és tészta nélkül, csak úgy a lé, valamint kávé, tea és víz, de én ittam 100%-os almalevet is, hogy némi szénhidrátot is vigyek be azért. Minden rosszban van valami jó, mert frankó tejhabos kávékat készítettem agave sziruppal, és az üdítőnek is igencsak örültem, mert mióta diétázom, feltűnően kerülöm ezeket az itókákat. Ugye IR diéta során az ember kétszer is átgondolja, hogy milyen formában osztja el azt a nem túl bőkezűen mért CH adagot (nálam 160 gramm). Százszor inkább 1-2 alma, mint pl. 1-2 dl tej. A második napon kellett bemennem a kórházba korán reggel. Ezen a napon volt az EKG is, és egy felvilágosítás is az aneszteziológus részéről, valamint természetesen tovább folytatódott a koplalás és az egész hercehurca számomra legkellemetlenebb része a hashajtózás. Ilyet kellett már csinálnom, akkor is, amikor végbéltükrözésen voltam pár éve, de hát azon otthon estem túl. Valljuk be, kellemesebb és nyugodtabb itthon 20-30 percenként a tökéletesen takarított WC-re szaladgálni, majd utána szintén a higiénikus, saját fürdőszobában tisztálkodni, mint egy kórházban néhány idegen szobatárssal... Szóval ezt a napot igazán tölthettem volna otthon is, és csak műtét napján mentem volna be a kórházba, de persze megértem, hogy ez a protokoll része, és hát kibírtam azért. A szobatársamat előző nap műtötték ugyanezzel, és nagyon elkeserített, ahogy őt láttam meg persze sajnáltam szegényt. Szenvedett, fájt neki, és nem is tudott felkelni, csak segítséggel tudott elmenni WC-re is, és ha jól emlékszem fel sem kelt egész nap sétálni vagy ilyesmi, mindennek tetejében háromszor vagy négyszer hányt és talán csak egy falatot evett, de azt is kihányta, inni is alig ivott. Ott lebegett előttem, hogy ennek fele sem tréfa, ha ez így működik majd velem is, de nyugtattam magam, hogy túl leszek rajta és egyre jobb lesz.
Az éjszaka nyugodtan telt, kaptam egy Xanaxot, hát nem sokat hezitáltam, hogy bevegyem-e. Nagyon jól tettem, mert nélküle biztosan nem sokat aludtam volna, de így...egyáltalán nem izgultam éjszaka, sőt másnap reggel - mint valami rossz drogos- alig vártam, hogy bevegyem a műtét előttre szánt Dormicumot is. Persze jó korán keltem, mert a hashajtózás tartott még hajnalban is. Jobban izgatott, hogy mi lesz, ha ennek nem lesz vége a műtétig, mint maga a műtét. Elképzeltem, ahogy lepattanok a műtőágyról az altatás előtt és kirohanok anyaszült meztelenül WC-t keresve. Hiába, ilyenkor mindig beindul a fantáziám. De persze nem így történt, időben elmúlt. Én mondom, ki van ez találva. Az operáció előtt 1 órával kellett levetkőznöm teljesen, kaptam infúziót, és akkor vehettem be Dormicumot is. G. is megérkezett, hogy előtte még megölelgessen és fogja a kezem, amíg lehet. Kicsit pityeregtem, mikor megláttam, de tuti, hogy az is a gyógyszertől volt. 8-kor jött értem a műtősfiú, aki lepedőbe csavarva elvitt. Betoltak a műtőbe, ahol szépen beállítottak, leszíjaztak, és kedvesen elbeszélgettek velem. Már nem nagyon emlékszem, hogy miről. Csak azt tudom, hogy nagyon tetszett a műtős lámpa és arra gondoltam, hogy tök jól nézne ki valami ilyesmi a mi nappalinkban is. Aztán szédülés és ájulás és valami ilyesmi történt velem is:

forrás:http://www.sundaytimes.lk/

forrás:http://www.debrecensun.hu/ (fotós:Czeglédi Zsolt)

A műtőben ébredtem, és biztos, hogy az volt az első kérdésem, hogy találtak-e valamit, de nem mondták el. Nagyon fáztam, miközben toltak ki a műtőből a szobám felé, nagyon remegtem. Megláttam egy órát a falon és láttam, hogy fél 10 van, megállapítottam, hogy nagyon hamar végezünk és akkor valószínűleg nem találtak semmit, vagy ha találtak valamit, akkor azt nem tudták helyben megoldani. G. egyből ott termett, úgy örültem neki, és annak is, hogy nem fáj semmi. Míg aludtam, G. is hazament, hogy pihenni tudjak, meg volt beszélve, hogy 4re visszajön hozzám. Nagyon hamar összekapartam magam. Hát a szobatársammal ellentétben én délben teljesen egyedül öltöztem fel és teljesen egyedül mentem el az első pisire is. Na, nem mondom, hogy kipattantam az ágyból, de nem érzetem azt, hogy egy mensis görcsnél erősebben fájna a hasam. A varratokat is csak akkor éreztem, mikor felkeltem, mocorogtam, de azok is kibírhatóak voltak. Inkább attól féltem, hogy szét ne szakadjanak, hogy megerőltetem magam. Írtam G-nek, hogy ha tud, akkor bejöhet hamarabb is, mert tök jól vagyok, de a másik dolog az, hogy farkaséhes is, és nekem ennem kell, de kajám semmi (nem gondoskodtunk róla, mert a szobatársamból kiindulva azt hittem, hogy vizet sem leszek képes inni). Felhívott egy pékségből, mert péksütit kívántam és sorolta a repertoárt, hát legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy vegyen meg mindent, amit ott kínálnak, de legalábbis hozzon be egy egész elefántot. Mikor megérkezett G., mondtam neki, hogy sétáljunk, mert elég nyomasztó ott feküdni egész nap a szobában meg tényleg tök jól voltam. Séta közben találkoztam egy nővérrel, megkérdeztem, hogy ehetek-e péksütit meg ihatok-e kávét, és azt mondta, hogy aki így sétál műtét után az teljesen nyugodtan ehet és ihat. Sokkal de sokkal rosszabbra számítottam, tényleg. Miután G. hazament bejött egy barátnőm is meglátogatni, és a telefonom is folyamatosan csengett, érdeklődött a család, néhány barát, így majdnem estig kint sétáltam a  folyosón. Lefekvéskor meg arról fantáziáltam, hogy vajon, hogyan szökhetnék haza. Örülök, hogy ilyen szívós a testem és annak is, hogy azt hiszem, elég magas a fájdalomküszöböm is, meg úgy tűnik, az altatás is egész jó cimborám lett. Egyelőre nem csalódtam benne;) Miután másnap korán reggel konzultáltunk az orvossal az eredményről, hazaengedtek.
Nos és akkor a lényeg ismét a végére maradt, mégpedig az, hogy mit is találtak? Hát kérem szépen, az égegyadta világon semmit, de semmit sem. Leesett az állam, de láthatólag a doki is egy kicsit többre "számított". Az a sok rendellenesség, ami egyébként beágyazódási problémákat okoz, és ezzel a műtéttel lett volna felfedezhető, mind kizárható és esetünkben nem itt kell keresni a probléma kulcsát.  Így a feladatot még mindig nem sikerült megoldani. Ennek ellenére teljesen igaza volt Estnek az előző bejegyzésemben tett kommentjében: tényleg boldogok voltunk az eredménytől. Meglepett, és persze az agyunk is elkezdett pörögni, de hamar leállítottuk és hálát adtunk annak, ami van. Hálát adtunk azért, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy nincsen komoly bajom és nem azzal ébresztettek fel az altatásból, hogy "Pinkman, minden rendben van, mert életben van, de olyan súlyos problémát találtunk, hogy a méhét el kellett távolítanunk". (Mert azért azt be kell ismernem utólag, hogy ilyen és hasonló gondolatokról kellett leállítanom magamat a műtét előtt. Általában persze sikerült kiverni a fejemből őket, de néha be-be villant az alattomos!)
Hogyan tovább? Először is próbálok kicsit lelassítani, még akkor is, ha ez 3,5 év után piszok nehéz tud lenni. Megvárom az immunológiai vizsgálat eredményét, és ha ott is minden rendben, akkor tavasszal elmegyünk a 2. lombikunkra. Majd annak a kimenetelétől függ, hogy hogyan tovább. Borzasztóan remélem, hogy a folytatást már egy kerekedő pocakkal találjuk majd ki, ezzel pedig egy másik útra léphetünk, és végre egy egészen másik irányba indulhatunk el.

Laparoszkópia konzultáció

Szóval az úgy volt, hogy úgy rácuppantam erre az endometriózis témára, mint gyerek az anyatejre. Merthogy azzal kezdődött, hogy elolvastam egy egyszerűcske wikipédia bejegyzést, és például rájöttem, hogy az ott felsorolt tünetek közül sajnos minddel rendelkezem. Mindez pedig annyira a fülembe ültette a bogarat, hogy nem is tétlenkedtem, egyeztettem az orvosommal, és megkérdeztem a véleményét. A tüneteimre és az előzményekre tekintettel abszolút javasolta a laparoszkópiát, ami engem nagyon megnyugtatott, mert így legalább nem csak az én őrült ötletem lesz, hogy megműtessem magam (lehet, hogy teljesen feleslegesen). Kapásból legalább öt dolgot felsorolt, ami beágyazódási problémákat okozhat, és csak laparral látható (uh-val nem).

A konzultáció alkalmával próbáltam megkérdezni a  dokitól, hogy ha találnak valamit azt egyúttal majd ki is veszik, vagy felébresztenek, elmondják, majd pár hét múlva visszaaltatnak és egy másfajta műtét során veszik-e ki. Persze nem hagyta, hogy megkérdezzem, mert azonnal leteremtett, hogy ne szaladjunk ennyire előre, bízzunk benne, hogy nem találunk semmit. Mikor végeztünk, meséltem G-nek, hogy én csak ennyit akartam megkérdezni a dokitól, de nem hagyta. G. mondja, hogy hát igaza van a dokinak, tényleg bízzunk benne, hogy nem találnak semmit. (Egyébként azóta tudom, hogy amit tudnak ott egyből meg is oldanak:)) Sétálunk hazafelé kézen fogva, majd pár perc csend után, mondom a férjemnek, hogy de mi lesz ha nincs ott semmi. Akkor kiderül, hogy nem ez a gond, és tök fölöslegesen vetettem alá magam a laparnak? Jó nagyot nevettünk magunkon és mint két bolond ott álltunk egymással szemben, hogy akkor most végül is mi a fenének örüljünk, hogy ha nincsen ott semmi, vagy ha van és azt végre a probléma okának kinevezhetjük? A problémát pedig megoldják, én pedig mesébe illő módon tavasszal szépen bekapom a legyet.
Merthogy úgy tűnik, hogy talán van is remény egy tavaszi lombikhoz. Nagy szerencsémre a ciklusom pont jól időzített az operációs tervezési naplóhoz, így aztán ha minden jól alakul, jövő héten laparoszkópia. Lányok, ez még nagyobb bulinak ígérkezik, mint a HSG volt...! Egyébként nagyon örülök, hogy túl leszek rajta ilyen hamar, és bízom benne, hogy nem derül ki semmi komoly probléma. Természetesen hamarosan jelentkezem egy szépséges beszámolóval a nagy műtéti fesztiválról.

Egy kétségbeesett embriógyilkos (?) vallomása

Az kimaradt az előző bejegyzésből, hogy ami miatt annyira magam alá kerültem az első lombik hiábavalósága után annak tulajdonképpen nem csupán a sikertelenség volt az oka. Bár természetesen csakúgy, mint az első inszemináció alkalmával, úgy gondoltam, hogy a lombik egy csodaszer, és abból csak jól lehet kijönni, de nyilván hamar elszállt ez a naivitás belőlem, és ismét lejöttem ide a földre a többiek közé, hiszen sok mindenkit olvasok és sok mindenkivel beszél az ember várakozás közben a Kaáliban is, ahol azért kiderül, hogy többen ülnek ott másodjára, harmadjára vagy negyedjére és le se merem írni, hogy még hanyadjára. Bár az utolsó pillanatig próbáltam hinni a sikerben, de az eszemmel felfogtam, hogy ha nem leszek olyan szerencsés, hogy ez elsőre sikerül, akkor sincsen minden veszve, nem kell itt összeomlani. Majd másodjára menni fog. Vagy harmadjára. Nekünk G.-vel csak egy kívánságunk volt, ez tulajdonképpen még jóval a lombik előtt megfogalmazódott bennünk, az pedig az, hogy csak nehogy megint biokémiai terhességgel végződjön, mert ha így lesz, akkor szerintünk nagyobb a baj, mint azt gondolnánk. Inkább ne sikerüljön csak úgy lazán, de ha jön egy 4. biokémiai terhesség, akkor ott tovább kell kutakodni a baj után, újabb vizsgálatok sora kell, hogy következzen, amikbe - valljuk be őszintén- már elég rendesen belefáradtunk és semmi kedvünk a meddőség még mélyebb bugyraiba leásni. Már elég mélyen vagyunk most is, inkább felfelé kellene most már jönni, nem pedig lefelé. Mert nem elég ám teherbe esni, azt meg is kell tartani, de mégis hogyan? És persze újabb és újabb bizonytalanság, hogy megtaláljuk-e valaha is a bajt, vagy majd csak 50 évesen, amikor túl késő lesz mindenhez, mert már én sem leszek hogyismondjam túl üde állapotban egy lombikhoz és lehet, hogy G-t is elhagytam már, azért mert mindennél jobban szeretem őt a világon és azt szeretném, hogy eressze a világba a tökéletes spermáit és lehessen saját gyereke.
Végül is mondhatom, hogy a biokémiai terhességet valahol sikerült is elkerülni, mert hát nem teszteltem pozitívat. Ennek ellenére bárhogyan is próbáltam a homokba dugni a fejem (mert igen, őszintén szerettem volna ezt tenni), és elhinni, hogy még jóval a beágyazódás előtt vesztettem el a Mazsolákat, és nincsen semmi gond, csak egy rossz, akarommondani nem túl jó minőségű szériát sikerült kifognom, és majd a következő jobb lesz, de egyszerűen nem tudom. Szerintem egy hajszál választott el a pozitív teszttől, és tényleg nem szeretnék őrültnek tűnni, aki azt akarja bebizonyítani, hogy ő érzi, hogy vele van egy embrió, vagy belelát a méhébe, mert ez egyáltalán nem így van. Csupán 3 pozitív teszt után nagyon jól tudom, hogy milyen érzés. És ez pont ugyanolyan volt, mint amikor az előző kettő befejeződött. (Az első kicsit más volt, mert ott a 6. héten lett vége) Az a baj, hogy félek tőle, hogy nálam a beágyazódással vannak problémák, vagy a testem veti ki és gyilkolássza az embriókat, vagy ami még rosszabb esetleg mindkettő fennáll. Ha ez így van, akkor úgy gondolom, hogy nincs sok esélye sehányadik lombiknak, amíg nem derítjük ki, hogy ennek mi az oka.
Persze már régóta bújom az internetet a meddőség immunológiai okainak kutatásával kapcsolatosan, de most úgy érzem, hogy aktuálissá is vált néhány vizsgálat elvégzése is. Bevallom korábban azért nem tettem ezt meg, mert nagyon bíztam abban, hogy ha úgy szedem a szteroidot, ahogy Fülöp azt annó javasolta, tehát csak a beültetésig (és a 6. hét után), akkor sikerülhet. Ám most úgy néz ki sehogyan sem jó. Úgy se sikerül, ha folyamatosan szedem a Prednisolont (előző 3 biokémiai terhesség, meg ahogy Krizsa is javasolta) és akkor sem sikerül, ha csak beültetésig teszem ezt (Fülöp). Lehetséges, hogy valahol máshol kell keresni a probléma okát. Annyira nem szeretnék előre rohanni, mert szeretném Krizsával is megbeszélni, és kíváncsi vagyok, neki mi a véleménye, ő mit javasol, de nem bírtam ki, és addig is azért a Laboratorium Kft-nél elvégeztetek néhány bárki számára elérhető vizsgálatot (Cellularis immunstatus, NK funkció, Th1 és Th2 citokinek). Azért írom, hogy bárki számára, mert a G1 labornak is van egy habituális vetélések immunológiai okainak diagnosztikájára vonatkozó csomagja, ami viszont egy adatlap kitöltéséhez kötött, amihez nekem még nincsen meg minden vizsgálatom, így anélkül nem csinálják meg, pedig nagyon nagyon szeretném, de lehet hogy emiatt a fránya adatlaposdi miatt azt most kicsit csúsztatnom kell.
A másik feltevésem még az endometriózis. Volt idő, amikor tartottam tőle, hogy nekem az van, mert olyan fájdalmas menstruációval küzdöttem, hogy gyógyszer nélkül aludni sem voltam képes, pedig úgy érzem, hogy nekem azért elég magas a fájdalomküszöböm. Olyan furcsa, mert ez elmúlt 2014-ben, ezért nem is izgatott nagyon. Lehet, hogy a hormonkezelésektől hagyott alább a fájdalom? Ezt is meg akarom beszélni a doktorral, hogy javasolja-e a laparoszkopiát, ugyanis az endometriózis is okozhat beágyazódási problémákat.
A harmadik feltevésem meg ez a fránya IR-el küzdött szélmalomharc: a sok sporttal, diétával és metforminnal rendezem az eredményeimet, amennyire csak lehet, aztán a hormonok és szteroidok jól lerontják. Okozhat ez is beágyazódási problémákat. Itt viszont akkor azt tudom elképzelni, hogy a lombikos ciklusban lefagyasztjuk az összes embriót (persze, ha lesz mit lefagyasztani...), nincs transzfer, csak mondjuk 2-3 hónap múlva egy FET, amikor rendeződik az inzulin.
A további legjobb ötleteimet természetesen a legvégére hagytam: az egyik a béranyaság lenne, de mivel tudom, hogy ez itthon nem túl működőképes (és leszögezem azt is- mielőtt elvinne a rendőrség-, hogy ez nem egy burkolt hirdetés volt), ezért esetleg megpróbálhatnám felvetni a Kaáliban, hogy kíséreljék már meg ugyan elvinni a kisgyerekezdeményeinket 5 nap helyett mondjuk úgy 9 hónapig. Ezért bármit otthagynék letétben...Természetesen bőkezűen adogatnám be a fejlődésükhöz szükséges összes folsavat, vitamint, ásványi anyagot és bármit, amire csak szükségük van. Egy kellemesen temperált, steril és hangulatos laboratóriumban úgy hiszem, nagyobb biztonságban lennének, mint nálam. Mi pedig G-vel megígérnénk, hogy 9 hónap után a világ legeslegboldogabb apájaként és anyájaként egy pár darab cuki kis mózeskosárral a kezünkben értük mennénk, és akárhányan is lennének, elhoznánk őket onnan az Istenek hegyéről, ide, haza.
Egyébként meg fogalmam nincsen. Csak úgy szaladgálnak a gondolatok a fejemben így év eleje tájékán, ugye túl sok idő volt gondolkodni itt az ünnepek alatt és hát alig várom, hogy konzultáljunk a Kaáliban februárban.

Boldog Ünnepeket!

Békés, Boldog Karácsonyt és Egészséges Magzatokban és Kisbabákban Gazdag 2015-ös évet kívánok Mindenkinek!

Pinkman

Vége

Gondolom nem okozok nagy meglepetést, ha azt írom, hogy ebben a csatában szépen elvéreztem. 

Igazából már aznap este sejtettem, amikor megírtam az előző bejegyzést. Egyre csak csordogált és már piros is volt. Szombaton, azaz másnap, ET+10-en, 13. DPO-n azért persze csináltam tesztet, mert hátha egy Mazsola megmaradt, de persze semmi, egy nagy büdös negatív. Ekkor már a hasam is jócskán fájt és valljuk be, elég rendesen meg is jött. Nem mondom, hogy nem sírtam pár órát úgy, mint egy kisgyerek és persze ettől a szemeim is cefetül feldagadtak. Igazából annyira, hogy alig tudtam őket nyitva tartani, de csak sikerült elintézni aznap pár dolgot a karácsonnyal kapcsolatosan. Hát lehet, hogy azért nekem is meglepetést okoz majd az, amit tulajdonképpen én fogok adni. 

Teszt persze van mindig, ET+11-en, 14. DPO-n, ma, ET+ 12-n, 15. DPO-n is volt. Igazából szerdán, a hivatalos tesztnapon 17. DPO-n már nem sok értelme van a tesztnek, mert lassan már a menstruációm is befejezi a dolgát. Pedig természetesen pár napja még terveztem aznapra is, mert a remény hal meg utoljára, annak ellenére, hogy én még olyat nem hallottam, hogy valakinek 15., 16. DPO-n negatív volt a tesztje, aztán 17. DPO-n meg ott virított a pozitív (vérzés ide vagy oda). De várom azon jelentkezőket, akikkel ez megtörtént, talán akkor én is leszokom az idegbajos, korai tesztelésekről. 

Szóval így állunk most. Úgy tűnik elhagytam a Mazsoláimat valamelyik DPO-n...Ezért hát ilyen üres hassal telik a december, így fog telni a karácsony, így fejeződik be 2014 és így telt a szülinapom is ebben a hónapban, és így kaptam a hírt arról is valamelyik még biztató DPO-n, hogy az egyik legjobb barátnőm is kisbabát vár. Így van ez, van ahol egy élet nem marad meg, máshol -hála Istennek- utat tör magának. Egy idő után biztos voltam benne, hogy azért történik ez, így időzítve és ebben a sorrendben, hogy együtt babázhassak vele. Most meg szépen, lassan és ütemesen verem a fejemet a falba, azért, mert több napon át is képes voltam hinni a csodákban. 

Úgy gondolom, az embernek mindig, minden egyes nap van miért hálát adnia, akkor is, ha az nagyon apróságnak tűnik. Én most, ugyan sok minden más mellett, de hálát adok azért is, hogy nem karácsonyra kaptam ajándékba ezeket a véres játékokat, mert ahogy reagáltam erre az egészre, hát lehet, hogy az Anyukám az ünnepi, családi ebéd közepette aggodalmában bevitt volna a pszichiátriára. Persze ez így már nem fog megtörténni, mert addigra tökéletes állapotban leszek. Igazából már most jól vagyok, nálam nagyon nagyon hamar eltörik a mécses, de szerencsére nem szoktam sokáig mélyen maradni. Tulajdonképpen már szombat este is jobban voltam és sokat nevettünk G-vel, meg is engedtem, hogy előtörjön belőlem a szokásos fekete humorom a sikertelenséggel és a ráérős gyerekgyártásunkkal kapcsolatosan, amit mondjuk Ő nem igen értékelt, de sose szokta. Mindegy, erre tulajdonképpen nekem van szükségem:)
Szóval hajrá Lányok, akik jövőre kapjátok meg az új lehetőséget, én is csatlakozom hozzátok! 2015-ben márpedig mindannyiunknak kell -legalább- egy gyerek!

A mániákus tesztelés és tünetelemzés markában

Ígértem egy 11. DPO-s tesztelést, ugyebár. Ez a lelkesedésem egészen addig ki is tartott, amíg teljesen "véletlenül" (köhmköhm) rá nem leltem Cicmorgó írásában, hogy ő 10. DPO-n kapott először hírt iker Kislánykáiról 10-es erősségű teszttel. Gondoltam magamban, hogy ebből a kalandból én sem maradhatok ki 10 DPO-n, ET+7-en, mert hát ha Isten nekünk is megadja, hogy mindkét kis gyerekkezdeménykénk belefúrta magát a méhnyálkahártyámba, akkor nekem is itt az ideje a tesztelésnek. Így hajnalban sikerült is ellőni az első neten vásárolt 10-es erősségű tesztet. Persze hófehér maradt. Tettem-vettem, ettem egy szendvicset, ittam kb 2 dl vizet, eltelt jó két óra, és csak azon morfondíroztam, hogy nem jók azok a netes tesztek. Valami baj biztosan van velük! (Azon kívül is, hogy sosem volt nekem az még pozitív:)) Így hát gyorsan elmentem még pisilni, ugyanis azt a másfél órája megivott 2 dl vizet nem ítéltem meg túl soknak, ezzel szemben viszont a vizeletem gyönyörű sárgán csillogott át a műanyag pezsgőspoháron ahhoz, hogy ezt megtartsam, amíg beszerzek egy gyógyszertári 10-es tesztet, de persze előtte, azért kipróbálok még egy neteset, hátha nem rossz mind. De ez is rossz volt. Fehér maradt. Leszaladtam a gyógyszertárba, ahol többször is elmondtam, hogy 10-es tesztet kérek, lehetőleg minél többet. De csak egy Gabriel volt, majd délután hozzák a többit. Repültem haza Gabriellel, és még kabátban kaptam elő a dobozt a táskából (csodálom, hogy nem vittem magammal a vizeletet, hogy még útközben hazafelé megcsináljam a tesztet), amikor is feltűnt, hogy 25-ös a teszt... A Sors. Így jelzi nekem, hogy feleslegesen erőlködöm a 10. DPO-s tesztelésekkel. De azért ellőttem egy harmadik 10-es netest is, mondván, hogy nem lehet, hogy háromból három el van rontva. De ez sem működött. Mind rossz! Persze nem keseredtem el, egy apró pillanatra sem. Tényleg arra gondoltam, hogy nem dőlhetek be ezeknek a teszteknek. 

ET+8-on, 11. DPO-n, tegnap viszont már nagy reményekkel csepegtettem a hajnali pisit a már GYÓGYSZERTÁRBAN (!) vásárolt Amazonra. Persze semmi. Nem mondom, hogy nem hullottak záporozva a könnyeim, és nem azért, mert ilyen korán elástam a siker lehetőségét, de nagyon féltem attól,  ami vár rám az elkövetkező napokban és, hogy hogyan fogok ezzel szembenézni. Ennek ellenére ezen az estén nagyon boldog voltam, ugyanis kicsit kezdtem egy feszülő érzést beazonosítani odalent a méhemben, ami szintén emlékezetes volt nekem régről és jó jelnek tulajdonítottam. Alapvetően nem terveztem 12. DPO-n tesztelni, de úgy feküdtem le, hogy ha van ilyen jó érzésem, akkor tuti, hogy fogok reggel. Hozzátartozik az is, hogy ezen a héten ez volt az első nap, amikor álom jött a szememre, mert kissé kóros álmatlanságban szenvedtem egész héten. 2-3 óráknál nem aludtam egy szemernyit sem többet és a fejem is 3, de talán 4 napon át is folyamatosan görcsölt, nem beszélve, hogy hőemelkedésem is lett. Természetesen ezeket a tüneteket is a pozitívak közé soroltam, akkor is ha kissé kellemetlenek voltak.
Ma reggel, ET+9-en, 12. DPO-n  a hasam ébresztett. A feszülés, és a tompa enyhe nyomás benne erősen biztatott, hogy pezsgőspohárba pisiljek. A betétemen pedig sárgás barna foltok jelentek meg, amiről boldogan állapítottam meg, hogy beágyazódás, csakis beágyazódás lehet ez!Téptem fel a gyógyszertári és a netes 10-est. Valahogy úgy éreztem, hogy ez ma tuti pozitív lesz. De semmi. 5 perc után újra megnéztem és a netesen láttam egy halvány csíkot. De olyan, de olyan nagyon halvány volt, hogy az ott sem volt, csak a szemem káprázott. Oda is adtam őket G-nek, hogy ő is hozza meg a végső ítéletet és dobjuk ki, de hozzátettem, hogy én nem látok rajta semmit. Nézegette és azt mondta, hogy netesen mintha lenne valami, de nem tudja, hogy odaképzeli-e. Bár ezzel az erősséggel inkább száradási csíknak kellene ezt nevezni, de valahol örültem, hogy nem csak én bolondultam meg még ebben a lakásban. Munkába indulás előtt még tettem egy pisi kört a WC-ben, és hát lám-lám a WC papíron rózsaszínes foltok jelentek meg...dettó ugyanaz a forgatókönyv, mint az előző két biokémiai terhességem azt leszámítva, hogy azoknál egyértelműen csíkos teszteket produkáltam és nem csak ilyen képzeletbeliket. Érdekes, hogy valahogyan nem keseredtem el. Tudtam, hogy jót is és rosszat is jelenthet ez, de valahogyan annyira jóérzésem volt. Jól is telt a munkanap, egész nap nevettem, annak ellenére, hogy 5 percenként jártam ki a mosdóba bugyivizsgálatra, és 5 percenként megállapítottam, hogy ez bizony szivárog. Rózsaszín, de szivárog és néha kicsit darabos is...Nem telt meg egy tisztasági betétnyi, és mire odaért inkább barna lett, de elég nehéz a színt megállapítani, ha közben csurog a progeszteron is (sorry for TMI). Hasam még mindig feszül, fájdogál is, de nem mondanám még menstruációs görcsnek, inkább olyan nyomás féleségnek. Persze írtam a dokinak, aki vissza is hívott. Azt hittem, hogy megnyugtat kicsit, hogy beágyazódás van, hékás, nem kell még elásni az egészet, de igazából semmi ilyet nem mondott. Persze mondta, hogy ha 3 napos embriókat kaptam, akkor még ne hagyjam abba a gyógyszert, emeljem a magnéziumot, meg az Utrot is lehet, igyak bort, aztán várjunk. Kicsit úgy éreztem, hogy, ha 5 naposak lettek volna, akkor már inkább nagyobb a gáz, szóval, ha 2 nap múlva is itt tartok, akkor gondolom tényleg eláshatom. Persze ezt csak én éreztem, nem ő mondta.
Azt pozitívnak tartom, hogy nekem Utro mellett eddig még soha, de soha nem jött meg. Akkor sem, amikor 16-17. DPO tájékán már majd leszakadt a hasam és a derekam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy egy vérrel telt lufit hordok a méhemben, és csak egy kis szúrás és durran ki belőlem néhány liter vér. Eddig minden alkalommal az Utro abbahagyása után 1-2-3 nap múlva jött meg. Szóval ez nem menstruáció lesz. Valakik vagy valaki vagy be, vagy kifelé akar jönni és én mostanra már cseppet sem vagyok annyira optimista, mint reggel voltam. Hétvégén, ha nem is minden, de valami majd kiderül. És én nagyon -nagyon félek a csalódástól....