Laparoszkópia műtét és azután

Szerencsére a műtétről való döntés és a műtét között nem sok idő telt el, így nem volt sok időm idegeskedni sem. Egyébként is új fogadalom, hogy próbálom kicsit lazábban venni a dolgokat, mert a sok aggodalom és stresszelés nem sokat használ, ezt azért elmondhatjuk. Eljutottam arra a szintre, hogy vártam és hálás voltam azért, hogy ilyen hamar túleshetek rajta. Nem mondom, hogy egyáltalán semmi rossz nem fordult meg a fejemben, mert hát van még mit gyakorolni ezen a stresszmentes életen, de ezeket tudatosan próbáltam kizárni magamból. Egyáltalán nem féltem a műtéttől, mert tudtam, hogy aludni fogok, nem féltem a fizikai a fájdalomtól sem, mert tudtam, hogy egyszer elmúlik. Azért viszont nagyon imádkoztam, hogy ne történjen semmi végleges dolog, ne érjen minket visszafordíthatatlan veszteség. 

A műtét előtt két napon át koplalni és éhezni diétázni kellett. Már az első napon csak folyékony dolgokat ehettem: mint a húslevesleves, mindenféle zöldség és tészta nélkül, csak úgy a lé, valamint kávé, tea és víz, de én ittam 100%-os almalevet is, hogy némi szénhidrátot is vigyek be azért. Minden rosszban van valami jó, mert frankó tejhabos kávékat készítettem agave sziruppal, és az üdítőnek is igencsak örültem, mert mióta diétázom, feltűnően kerülöm ezeket az itókákat. Ugye IR diéta során az ember kétszer is átgondolja, hogy milyen formában osztja el azt a nem túl bőkezűen mért CH adagot (nálam 160 gramm). Százszor inkább 1-2 alma, mint pl. 1-2 dl tej. A második napon kellett bemennem a kórházba korán reggel. Ezen a napon volt az EKG is, és egy felvilágosítás is az aneszteziológus részéről, valamint természetesen tovább folytatódott a koplalás és az egész hercehurca számomra legkellemetlenebb része a hashajtózás. Ilyet kellett már csinálnom, akkor is, amikor végbéltükrözésen voltam pár éve, de hát azon otthon estem túl. Valljuk be, kellemesebb és nyugodtabb itthon 20-30 percenként a tökéletesen takarított WC-re szaladgálni, majd utána szintén a higiénikus, saját fürdőszobában tisztálkodni, mint egy kórházban néhány idegen szobatárssal... Szóval ezt a napot igazán tölthettem volna otthon is, és csak műtét napján mentem volna be a kórházba, de persze megértem, hogy ez a protokoll része, és hát kibírtam azért. A szobatársamat előző nap műtötték ugyanezzel, és nagyon elkeserített, ahogy őt láttam meg persze sajnáltam szegényt. Szenvedett, fájt neki, és nem is tudott felkelni, csak segítséggel tudott elmenni WC-re is, és ha jól emlékszem fel sem kelt egész nap sétálni vagy ilyesmi, mindennek tetejében háromszor vagy négyszer hányt és talán csak egy falatot evett, de azt is kihányta, inni is alig ivott. Ott lebegett előttem, hogy ennek fele sem tréfa, ha ez így működik majd velem is, de nyugtattam magam, hogy túl leszek rajta és egyre jobb lesz.
Az éjszaka nyugodtan telt, kaptam egy Xanaxot, hát nem sokat hezitáltam, hogy bevegyem-e. Nagyon jól tettem, mert nélküle biztosan nem sokat aludtam volna, de így...egyáltalán nem izgultam éjszaka, sőt másnap reggel - mint valami rossz drogos- alig vártam, hogy bevegyem a műtét előttre szánt Dormicumot is. Persze jó korán keltem, mert a hashajtózás tartott még hajnalban is. Jobban izgatott, hogy mi lesz, ha ennek nem lesz vége a műtétig, mint maga a műtét. Elképzeltem, ahogy lepattanok a műtőágyról az altatás előtt és kirohanok anyaszült meztelenül WC-t keresve. Hiába, ilyenkor mindig beindul a fantáziám. De persze nem így történt, időben elmúlt. Én mondom, ki van ez találva. Az operáció előtt 1 órával kellett levetkőznöm teljesen, kaptam infúziót, és akkor vehettem be Dormicumot is. G. is megérkezett, hogy előtte még megölelgessen és fogja a kezem, amíg lehet. Kicsit pityeregtem, mikor megláttam, de tuti, hogy az is a gyógyszertől volt. 8-kor jött értem a műtősfiú, aki lepedőbe csavarva elvitt. Betoltak a műtőbe, ahol szépen beállítottak, leszíjaztak, és kedvesen elbeszélgettek velem. Már nem nagyon emlékszem, hogy miről. Csak azt tudom, hogy nagyon tetszett a műtős lámpa és arra gondoltam, hogy tök jól nézne ki valami ilyesmi a mi nappalinkban is. Aztán szédülés és ájulás és valami ilyesmi történt velem is:

forrás:http://www.sundaytimes.lk/

forrás:http://www.debrecensun.hu/ (fotós:Czeglédi Zsolt)

A műtőben ébredtem, és biztos, hogy az volt az első kérdésem, hogy találtak-e valamit, de nem mondták el. Nagyon fáztam, miközben toltak ki a műtőből a szobám felé, nagyon remegtem. Megláttam egy órát a falon és láttam, hogy fél 10 van, megállapítottam, hogy nagyon hamar végezünk és akkor valószínűleg nem találtak semmit, vagy ha találtak valamit, akkor azt nem tudták helyben megoldani. G. egyből ott termett, úgy örültem neki, és annak is, hogy nem fáj semmi. Míg aludtam, G. is hazament, hogy pihenni tudjak, meg volt beszélve, hogy 4re visszajön hozzám. Nagyon hamar összekapartam magam. Hát a szobatársammal ellentétben én délben teljesen egyedül öltöztem fel és teljesen egyedül mentem el az első pisire is. Na, nem mondom, hogy kipattantam az ágyból, de nem érzetem azt, hogy egy mensis görcsnél erősebben fájna a hasam. A varratokat is csak akkor éreztem, mikor felkeltem, mocorogtam, de azok is kibírhatóak voltak. Inkább attól féltem, hogy szét ne szakadjanak, hogy megerőltetem magam. Írtam G-nek, hogy ha tud, akkor bejöhet hamarabb is, mert tök jól vagyok, de a másik dolog az, hogy farkaséhes is, és nekem ennem kell, de kajám semmi (nem gondoskodtunk róla, mert a szobatársamból kiindulva azt hittem, hogy vizet sem leszek képes inni). Felhívott egy pékségből, mert péksütit kívántam és sorolta a repertoárt, hát legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy vegyen meg mindent, amit ott kínálnak, de legalábbis hozzon be egy egész elefántot. Mikor megérkezett G., mondtam neki, hogy sétáljunk, mert elég nyomasztó ott feküdni egész nap a szobában meg tényleg tök jól voltam. Séta közben találkoztam egy nővérrel, megkérdeztem, hogy ehetek-e péksütit meg ihatok-e kávét, és azt mondta, hogy aki így sétál műtét után az teljesen nyugodtan ehet és ihat. Sokkal de sokkal rosszabbra számítottam, tényleg. Miután G. hazament bejött egy barátnőm is meglátogatni, és a telefonom is folyamatosan csengett, érdeklődött a család, néhány barát, így majdnem estig kint sétáltam a  folyosón. Lefekvéskor meg arról fantáziáltam, hogy vajon, hogyan szökhetnék haza. Örülök, hogy ilyen szívós a testem és annak is, hogy azt hiszem, elég magas a fájdalomküszöböm is, meg úgy tűnik, az altatás is egész jó cimborám lett. Egyelőre nem csalódtam benne;) Miután másnap korán reggel konzultáltunk az orvossal az eredményről, hazaengedtek.
Nos és akkor a lényeg ismét a végére maradt, mégpedig az, hogy mit is találtak? Hát kérem szépen, az égegyadta világon semmit, de semmit sem. Leesett az állam, de láthatólag a doki is egy kicsit többre "számított". Az a sok rendellenesség, ami egyébként beágyazódási problémákat okoz, és ezzel a műtéttel lett volna felfedezhető, mind kizárható és esetünkben nem itt kell keresni a probléma kulcsát.  Így a feladatot még mindig nem sikerült megoldani. Ennek ellenére teljesen igaza volt Estnek az előző bejegyzésemben tett kommentjében: tényleg boldogok voltunk az eredménytől. Meglepett, és persze az agyunk is elkezdett pörögni, de hamar leállítottuk és hálát adtunk annak, ami van. Hálát adtunk azért, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy nincsen komoly bajom és nem azzal ébresztettek fel az altatásból, hogy "Pinkman, minden rendben van, mert életben van, de olyan súlyos problémát találtunk, hogy a méhét el kellett távolítanunk". (Mert azért azt be kell ismernem utólag, hogy ilyen és hasonló gondolatokról kellett leállítanom magamat a műtét előtt. Általában persze sikerült kiverni a fejemből őket, de néha be-be villant az alattomos!)
Hogyan tovább? Először is próbálok kicsit lelassítani, még akkor is, ha ez 3,5 év után piszok nehéz tud lenni. Megvárom az immunológiai vizsgálat eredményét, és ha ott is minden rendben, akkor tavasszal elmegyünk a 2. lombikunkra. Majd annak a kimenetelétől függ, hogy hogyan tovább. Borzasztóan remélem, hogy a folytatást már egy kerekedő pocakkal találjuk majd ki, ezzel pedig egy másik útra léphetünk, és végre egy egészen másik irányba indulhatunk el.