Minden megváltozik majd és a feje tetejére áll az életetek

Sokat foglalkozunk az örökbefogadással és már több programon is részt vettünk, ahol más örökbefogadó szülőkkel és/vagy várakozó párokkal találkozunk. Nagyon jó dolognak tartom ezeket az eseményeket, mert sok gondolkodnivalóval és hasznos tapasztalatokkal gyarapszunk. Bár ezeken a rendezvényeken azért leginkább az örökbefogadás a fő téma, de magával az egész gyerekezéssel kapcsolatban is rengeteg kérdés felmerül. Szerintem sokszor nem ártana terhes pároknak sem tartani ilyen találkozásokat, talán sokan nem lepődnének meg annyira a nehézségeken, vagy nyugodtabban fogadnák, ha gond van, mert tudnák, hogy sok minden természetes, ami körülöttük ilyenkor történik. Na, persze majd én is csak később látom meg, mit segítenek majd rajtam ezek a tapasztalatok. Legutóbbi ilyen beszélgetésen felmerült az is, amit már régóta minden anyától megállás nélkül hallok, amitől nagyon tartok is és amire nagyon készülök, ez pedig nem más, mint az a káosz, amivel majd szembesülünk, amikor hazahozzuk a mi Kisbékánkat. Ami ebből engem most a leginkább foglalkoztat az a kapcsolataimban történő változás. Ezen az utóbbi eseményen is elmondták, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, minden megváltozik körülöttünk, köztük régi kapcsolatok és barátságok bomlanak fel, és újak születnek majd a gyerek miatt. Korábban is sokat foglakoztatott ez a téma, és már én sem először írok erről, hiszen bár nincsen gyerekem, de a legjobban szeretett barátaimnak már mind van, ezért már régebb óta látom és érzem ezeket a minőségi változásokat. Ráadásul pont a hetekben történt két dolog is, ami elég szomorúan érintett. Egy nagyobb baráti társasággal szoktunk havonta összejárni, és az utolsó alkalmat egy singli barátnőm már lemondta, mondván, hogy neki semmi értéket nem adtak a korábbi találkozások sem, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy egész estén át csak gyerekezésről van szó. Gondoltam, hogy neki sem ez a kedvenc témája, de nagyon szomorú volt hallani, hogy inkább nem találkozik ezekkel a régi barátaival, mert elmúlt a közös téma. Neki még nehezebb lehetett, mint nekem, hiszen engem a téma tulajdonképpen mindig is érdekelt, csak azzal volt rossz állandóan szembesülni, hogy nekem nincsen, majd folyamatosan azon gondolkodni, hogy lehet, hogy nem is lesz sose (sokszor jutott ez az eszembe már így 5+ év után). Számomra azért hihetetlen szomorú ez az egész, mert azt látom, hogy azért ezek a dolgok sokszor elkerülhetőek lennének egy csepp odafigyeléssel, hiszen a mi baráti társaságunkban is van olyan gyerekes anya, akivel nem csak erről lehet beszélni, és próbál is figyelni rá, hogy ne mindig legyen az a téma, de vannak olyan anyák, akik tényleg mindig visszaterelik a szót, cseppet sem figyelve arra, hogy valakit ez nem érdekel, vagy esetleg bántó számára. Aztán a napokban történt az is, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm elfelejtett valamit, ami fontos volt ugyan számomra, de azért nem annyira, hogy ezen messzemenően lovagoljak, vagy képtelen legyek feldolgozni vagy elfogadni azt, hogy neki már ez nem annyira fontos, viszont a körülmények mégis úgy alakultak végül, hogy sikerült vele megbántania. Ahelyett, hogy szimplán elnézést kért volna érte, amire én valószínűleg annyit választom volna, hogy nincsen semmi gond, hiszen megértem, hogy az élete már nem ilyenek körül forog, és ezzel el is felejtettük volna az egészet, ehelyett ő teljesen felháborodott azon, hogy én megemlítettem neki, hogy elfelejtette, majd ingerülten közölte, hogy nincs mit tenni, ez van, nekem el kell fogadni, hogy az ő életük már ilyen, megváltozott és már nem ezekkel (értsd: mások vagy az én dolgaimmal) foglalatoskodik. Tulajdonképpen a mondandó lényege az volt, hogy  ő mindent és mindenkit letojik már mióta gyereke van egyik legjobb barátság ide vagy oda. És igen, nagyon jól tudom (a mondandója nélkül is), hogy ez tényleg így van, és magam sem hiszem, hogy kivétel leszek (nem is akarok az lenni), azaz biztos, hogy számomra is a családunk lesz az első és legfontosabb, más sem fog a fejemben járni csak a gyerek, és tuti, hogy legalább az első időkben (vagy még tovább is) szita agyú leszek, de szerintem, ha az ember az egyik legjobb barátja arcába dörgöl egy ilyet egy egész egyszerű elnézést helyett, akkor azért ezek az anyák ne csodálkozzanak el végül azon, hogy a gyereknevelés számukra egy nagyon magányos dologgá válik. Sokszor hallom, hogy az a magyarázat, hogy mert a gyerek nélküliek nem értik, hogy ez milyen változás az ő életükben. Biztos vagyok benne, hogy ilyen eset is rengeteg van, de például ebben az esetben a singli barátnőm teljesen jól megérti ezt (még így is, hogy ő komolyabban sosem gondolkodott el a gyerekezésen), elmondta nekem is jóindulattal és empatikusan, hogy tudja jól, hogy velük ez történik, és hogy számukra ez a fontos, ráadásul ők vannak többségben, és ő nem is várja el, hogy másról beszéljenek...hanem egyszerűen nem jön el. Nem láttam ebben egy csepp megnemértettséget sem, és ettől volt még szomorúbb az egész. Mint ahogy én is azt terveztem, hogy elmondom barátnőmnek, hogy megértem (mikor még naivan azt hittem, hogy majd biztosan elnézést fog kérni), de  aztán a monológja után úgy éreztem, hogy nem igazán érdekli őt, hogy megértem-e ezt vagy sem, úgyhogy hát abban maradtam magammal, hogy talán majd nem vele kell megbeszélnem a számomra fontos dolgaimat. 

Kétségtelen, ha mindenki azt mondja, hogy minden megváltozik, és feje tetejére áll, ha gyereked lesz, akkor én ezt elhiszem. De a kapcsolataid megváltozásához szerintem sokszor bőven elég az is, ha mindenkinek gyereke lesz, csak neked nem. 

Örökre örökbe örökkön örökké

Nagyon régóta tudjuk már, hogy az örökbefogadás opció nálunk, de minden alkalommal elhessegettük a témát, amikor erről volt szó, mondván, hogy mi bőven ráérünk még arra, hogy konkrétan jelentkezzünk is. Aztán én egyszer megfogadtam magamban, hogy a 2. lombik után már tényleg jelentkezni fogunk, mert  mindenhol azt hallom, mennyi idő az amíg konkrétan babát kapunk és megvallom, hogy nem szeretnék nagyon idős lenne, mire gyerekem lesz. Tény és való, hogy a kor nálam azért is kritikus, mert úgy kezdtünk el 29 éves koromban próbálkozni, hogy nekem célom volt, hogy 30 éves koromra meglegyen az első babánk, ehhez képest idén 36 éves leszek. Talán ezért is érzem másoknál sokkal sürgetőbbnek az időt. Ha mi is most kezdenénk el próbálkozni, nem biztos, hogy annyira későinek érezném a dolgot, de rengeteg év van már mögöttünk. Mindenesetre a 2. lombik után nem tudtam még felemelni a telefont, a 3. után sem, és igazából az augusztusi inszemináció után hoztam meg ezt a döntést, pont egy olyan beavatkozás után, aminek egyébként sem volt túl sok esélye a sikerre. A telefont még mindig nem tudtam felvenni, de legalább már mondtam a férjemnek, hogy tegye meg ő.

A telefonban mondták, hogy első alkalomra írjunk egy levelet a leendő gyermekünknek magunkról. Nem igazán tudtam átadni magam akkor még ennek az érzésnek, de a férjem olyan levelet írt, amitől majd egy órára bőgőgörcsöt kaptam a munkahelyemen. Szeptemberben totálisan megszeppenve és remegő lábbal vártunk a tegyesz folyosóján, hogy bekerüljünk az első megbeszélésre. Féltem, hogy a válaszaimmal mindent elrontok, hiszen akkor bőven volt még bennem sok minden, amibe igazán bele lehetett volna kötni. Megkönnyebbülés volt túl lenni ezen az első találkozáson.

Ezután következett a pszichológiai vizsgálat, amit én legszívesebben jól eltoltam volna minél későbbre, de közölték, hogy az első találkozótól számított 6 hónapon belül le kell tudni mindent és be kell fejezni a folyamatot, szóval nem egészen az én kedvem szerint javasolhatjuk az időpontokat. A pszichológiai vizsgálat körülbelül másfél órás volt, és amennyire féltem attól, hogy mást sem fognak boncolgatni csak azt, hogy mennyire dolgoztam fel a veszteségeimet (akkor még szinte semennyire), annyira pozitív élménnyel távoztunk onnan. Egyrészt valóban nem volt túl mélyreható, ma már azt mondom, hogy mélyrehatóbb is lehetne, másrészt meg magam is meglepődtem az ott kapott információktól. Talán ott esett le először, hogy feldolgozatlan veszteségekkel belemenni az örökbefogadásba egyáltalán nem tréfa, és hogy mi minden van még előttem, amit helyre kell tennem a lelkemben. Ezután kezdtem igazán komolyan venni a dolgokat, és elkezdtem olvasni örökbefogadással kapcsolatos könyveket. 

Nagyon ajánlom, mindenkinek, aki még csak fontolgatja ezt a témát a következő könyveket:

Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana 

Joyce Maguire Pavao: Az örökbefogadás háromszöge

Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál

Számomra rettentő sok tévhitet eloszlatottak ezek a könyvek, hozzájárultak mindahhoz, hogy reálisan lássam ezt a témát, de ahhoz is egyben, hogy már ne csak B tervként gondoljak az örökbefogadásra. Körülbelül ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy akkor is örökbe szeretnék fogadni, ha hamarabb születik vérszerinti gyerekünk.

Mindezek után a környezettanulmányt már egyenesen vártam. 

Meglocsoltam a  virágaimat, hogy nehogy azt gondolják, hogy ha a virágaimról sem tudok gondoskodni, akkor hogy tudnék egy gyerekről. Érdekes volt pakolás közben arra gondolni, hogy itt, ebben a lakásban egyszer majd egy gyerek lesz. Mármint értitek, azért költöztünk ide 5 éve, mert ez egy jó környezet egy gyereknek, magát a lakást is úgy választottuk, hogy itt egy darabig gyereket nevelünk majd (szobák száma, ház adottságai stb.), de még sosem pakolásztam benne úgy, hogy itt "hamarosan" tényleg gyerek lesz.  Például olyanokon hezitáltunk, hogy elpakoljuk-e a walking dead kispárnát a kanapéról:

 meg, hogy eldugjuk-e a legó Darth Vedert, mégiscsak gonosz:

Nem tudom, miért, akkor azt gondoltam még, hogy vannak ügyintézők, akik ilyen dolgokból azt szűrik le, nem leszünk jó szülők. 

Áhh, de aztán ezeket otthagytuk.
Hobbimmal kapcsolatban is bajban voltam. Nekem rengeteg hobbim van, tipikusan az az ember vagyok, aki sosem unatkozik, akkor sem, ha egyedül van. Persze mikor erről kérdeztek nem azok a természetes dolgok jutottak eszembe először, amit nap, mint nap tényleg csinálok, hanem mondjuk, amit sokkal ritkábban, de nem biztos, hogy azok a tipikusan "jó szülős" hobbik: például, hogy imádok a férjemmel a kanapén ülve romantikusan zombikat lövöldözni játékkonzolon. Alig bírtam ettől a képtől elvonatkoztatni. Aztán megláttam a súlyzókat a  sarokban és mondtam a sportot (is), amivel meg azóta a férjem cseszeget, amikor 10-11 óra munka után hazaérek és hánynom kell a kettlebel látványától is, de mégis nyomni kell. Ohh, hiszen én úgy tudtam, hogy a sport a hobbid - gúnyolódik azóta is. Mindegy a sport tényleg az egyik hobbim, csak nem az IR miatti kényszeredett izomnövelés heti 3* tök fáradtan, hanem mondjuk a futás az erdőben vagy a squash.
Nagyjából ennyi volt a dolog átvizsgálás része. Amikor ezzel végeztünk, még el kellett menni egy pár napos tanfolyamra. Mi az Ágacskánál voltunk, amire már idén került sor, és nagyon elégedettek voltunk velük. Rettentő sok hasznos információt kaptunk, számomra nagyon pozitív volt, és talán ott, akkor (vagy nem sokkal azután) raktam rendben magamban ezt az egész szülés dolgot. Ugye tavaly ősszel, még azt mondtam, hogy akkor is szeretnék örökbe fogadni, ha lesz vérszerint babánk is, de a decemberi lombik után úgy éreztem, hogy azért mégis csak az lenne az igazi, ha lenne örökbebaba is, és szülhetnék is. Az idei tanfolyam után ez valahogy megváltozott bennem teljesen. Nem tudom megmondani, mi történt pontosan a szívemben, de egyszerűen nem érdekel már, ha nem szülök. Teljesen más érzésekkel mentem bele az 5. lombikba, és maga a sikertelenség utáni érzések is összehasonlíthatatlanok a korábban tapasztalt érzéseimmel. Gyakorlatilag nem borultam ki, lezártam, kész vége van, és minden így van a legnagyobb rendben. Ennél jobban nem is lehetne rendben semmi.
Közben megérkezett a határozatunk is, a procedúrának vége, mi pezsgőt bontottunk a férjemmel és totálisan átadtuk magunkat a boldog várakozásnak. Tényleg ünnepnek éltük meg, úgy érzem, ezzel egy új, másmilyen élet kezdődött számunkra. Teljesen megnyíltam. Minden közeli hozzátartozómat és jó barátomat tájékoztattam a hírről és mindenki nagyon boldog, és alig várják, hogy  jöjjön a gyerekünk. A gyerekes barátaim a kérésemre örömmel tanácsokkal látnak el és én végre azt csinálom, amire hat éve várok és semmi, de semmi nincsen, amit el kell nyomni magamban.
Hogy meddig várunk pontosan, nem tudhatom. Hogy később, hogy fogjuk bírni ezt a várakozást, még úgy sem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy most jó, hogy jó döntést hoztunk, és hogy végre képes vagyok hinni abban, hogy mint ahogy most is, minden a legnagyobb rendben lesz a jövőben is. 

Kösz, jól vagyok

Tényleg. Talán a közel hat év alatt sosem voltam ennyire jól és kiegyensúlyozottan, sosem volt ennyire minden rendben és ezt komolyan mondom. Túl vagyok a hatodik biokémiai terhességemen, amitől szerencsére nem süllyedtem le a gödör aljára, mint úgy az előző öt terhesség és az összes sikertelen lombik után úgy minden alkalommal. Lehet, hogy van benne egy csepp megszokás is, bár ebben nem vagyok egészen biztos, mert az ötödiket is megszokhattam volna, mégis kiborultam tőle majd egy hónapra. 

Augusztusban még kicsit elkeseredetten döntöttük el, hogy elindítjuk az örökbefogadást, ami után szeptemberben már meg is volt az első kapcsolatfelvétel a Tegyesz-el és januárban túl voltunk már minden átvilágításon. Amennyire nem tartottam normálisnak elkeseredetten elindulni ezen az úton, szerencsére olyan gyorsan rázódott helyre bennem minden gondolat. Augusztusban magam sem gondoltam volna, hogy következő januárban én leszek a legboldogabb gyerek nélküli anya a világon. Azóta gyerekszobát tervezek, csecsemő ellátással kapcsolatos könyveket olvasok, és minden gondolatom a  talán még meg sem fogant, de majd egyszer biztosan megszülető gyerekem körül forog. Azt is elfogadtam, hogy ha sohasem szülök, akkor hát sohasem szülök, és ha ennek ellenére nevelhetek és szerethetek gyereket, akkor az égvilágon semmi sem fog hiányozni az életemből. 

Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel nekem így elég nehéz tervezni a következő lombikkal. Úgy érzem az égvilágon semmi szükségem rá, és végre felhőtlen, boldog várakozással és tervekkel telhetne az az év vagy azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is. Sokakkal ellentétben még csak feladásnak sem érzem ezt az egészet, mert hát mit is adhatnék fel ezzel? Maximum a génjeinket (ami mondjuk számomra sosem volt hangsúlyos), de a boldogságunkat, álmainkat semmiképpen sem. Az eszem azt diktálja, hogy itt van a vége. Ennek ellenére valahogy mégis beszippantott ez az egész asszisztált reprodukciós hangulat és ott motoszkál a fejemben, hogy talán mégsem kellene ölbe tett kézzel ülni és várni, meg hogy eddig csak két stimulációm volt még, ami igazán nem sok, és ha egyszer később mégiscsak úgy gondolnám, hogy talán akár egy testvért csak szülnék, akkor azért inkább még a mostani petéimből készült embriókat kellene kivenni a fagyóból, mint esetleg 40 év felett szarakodni ezzel az egésszel. Az is megfordult a fejemben, hogy így, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, talán lelkileg sem törne meg, ha ismét sikertelenséggel zárulnának a 3. stimulációból származó transzferek, szóval végülis miért ne. Valami láthatatlan valamint az eszem és az érzékeim felett álló erő visszahúz az Intézetbe, mégsem vettem még rá magam, hogy felhívjam őket és bejelentkezzek egy konzultációra. Szóval majd lesz valami ezzel az üggyel, végülis nem zárok ki semmit. Majd biztosan jelentkezem, hogy döntöttem.
Most az a lényeg, hogy csodálatosan vagyok, végre élek, végre hasznos dolgokkal foglalkozom, végre szép dolgokon gondolkodom és hálás vagyok azoknak, akik jó tanácsaikkal és tapasztalataikkal bátorítottak, hogy annak ellenére, hogy korábban nem éreztem teljesen késznek magam az örökbefogadásra, mégis azt sugallták, hogy érdemes elindulni ezen az úton <3 Nem tudom, mit hoz a jövő és mi fog történni, de most ennek köszönhetem, hogy - bármennyire is hihetetlen és alaptalan - végre én is anyának érzem magam.

Csak a szokásos

Azt hiszem, hogy jobban tenném, ha ezentúl csak abban a percben jelentenék be jó híreket, amikor éppen szülök. Nálam csak az lesz a biztos. Bár így, a 6. biokémiai terhességem után talán ideje lenne felfognom, hogy valószínűleg sosem fogok szülni, hogy nincs az a drukkmennyiség, nincs az a rámgondolás, nincs az a szer, nincs az az embrió, amivel én el tudok jutni a kezdeti fiszfaszosságból az igazi terhesség állapotába. 

Hálás vagyok, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3, kár, hogy csak ismételni tudom önmagamat és most sem okoztam kellemes meglepetést. 

Terhességről, embriókról és mindenféle fiszfaszokról

Egyszer Fülöp doktor azt mondta, hogy azért ezekben az első, halvány kis tesztekben még nem igazán lehet bízni. Szerinte amíg a Hcg 3000 alatt van, addig nem nagyon szabad túlmisztifikálni ezeket a dolgokat, hogy a szavaival éljek, ilyenkor még nem igazán beszélhetünk semmiről, csak amolyan kis fiszfaszokról. (Na, mindegy én bírom a beszólásait.) Aki tartott már pozitív tesztet a kezében, de még sincsen kihordott terhessége, az szerintem tudja miről van szó, ez sajnos hatványozottan igaz a többszörös vetélőkre. 

Szóval hát szevasztok. Jelentem jelenleg éppen fiszfaszos vagyok!

Tudjátok, hogy ez nálunk mit jelent? Mivel ez a hatodik pozitív tesztem és nincsen még gyerekem, sajnos egyelőre az égvilágon semmit sem. De kérlek, kérlek, kérlek, drukkoljatok nekünk, hogy végre a MINDENT jelentse! 

Ketten vagyunk

Ez eddigi legfurcsább lombikom. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert tényleg mindenhez hozzá lehet szokni, vagy az van, hogy az örökbefogadás gondolta és átélése annyira elborította az agyam, hogy múlthéten majdnem elfelejtettem beadni a tűszőrepesztőt és a progeszteron 2 alkalommal is kimaradt délben. (Az örökbefogadásáról majd később írok, amíg nem vagyunk túl mindenen, nem akarok semmit sem elkiabálni.) A héten meg többször el kellett mondanom magamnak, hogy csak el ne felejtsek elmenni a transzferre, sokszor csak úgy leesett a semmiből, hogy jaj, nekem az is lesz még a sok száz teendőm mellett. Aztán a transzferre is egyedül kellett mennem, most először, mert a férjem nem tudott eljönni a munkából, olyan dolga volt, amit nem mondhatott le és helyettese sincsen rá, de valahogy ez sem volt zavaró, természetes volt, pedig ilyen tényleg nem volt még sosem, nem tudom, honnan a természetes érzés. Aztán most először nevettem sokat transzfer közben is, és még az sem stresszelt be teljesen, amikor percekig kereste a doki és az asszisztens az ultrahangon, hogy hol van az egy szem kis utolsó embrióm ebből a csomagból, én már tényleg úgy voltam vele, hogy nem sikerült felspricccelni. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy ott van, lehet, hogy csak az én megnyugtatásomra mondták, hogy megtalálták és ott van. Akkor ma még az is volt, hogy szórakozottságomban 16 mg Medrolt kapkodtam be a 8 mg helyett, mert hogy a tüszőrepesztőtől az ET napjáig 16-ot kellett szednem, aztán elviekben mától már csak 8-at, de úgy tűnik, hogy ez a feladat nekem ma túl bonyolultnak bizonyult, pedig tényleg semmi dolgom az égvilágon, csak ráhangolódni a terhességre. Ez most így sikerült, mindegyik ET és lombik kicsit más körülmények között zajlik, más érzésekkel megyünk bele, nem hiszem, hogy ezen bármi is múlik, és sosem tudjuk meg, mi hozza a sikert. 

Vajon Te velem maradsz most, Tökmag? 

ET+1, 20 cn, 6. DPO

120 gramm

és még élek. 

Úgy kezdtem neki, hogy mindent újból kimértem, mert a 160 grammot már nem méregettem, évek óta csinálom, és már szemmel tudtam, hogy miből mennyit ehetek.

Most reggelire 20 gramm Ch-t, tízóraira 10-et, ebédre 40-et, uzsonnára 10-et, vacsorára 30-at, utóvacsorára 10 grammot ehetek. Az első pár napban szinte semmi megerőltetőt nem éreztem benne, valószínűleg azért sem, mert szerintem én nem ettem meg eddig sem a 160 grammot, olyan 140 lehetett korábban is. Igazából a reggelim és az ebédem eddig is ennyi volt, amiből faragni kellett az a tízórai, uzsi és a vacsi. Aztán pár hét elteltével - szerintem amikor már totál kiürült a metformin a szervezetemből- újból felütötte a fejét az az éhség, amit a komolyabb cukorbetegséggel, IR-el (vagy IGT-vel) rendelkezők valószínűleg ugyanolyan jól ismernek, mint én. Szerintem, akiknek jó az anyagcseréjük vagy maximum enyhe IR-ük van, vagy egyáltalán nincsenek ilyen problémáik, nem is érthetik miről beszélek, a férjem sem érti, mit lehet az éhségtől ennyit szenvedni, és nehezen kibírni evés nélkül. Jellemzően ebéd és vacsora előtt valamint éjszaka-ha felébredtem- borzasztóan korgott a gyomrom, és párszor az is előfordult, hogy elvesztettem a kontrollt, és ezért valami minimálissal többet ettem a következő étkezésre, mint szabadott volna. Szerintem ez nem jó így, gondolom az történik, hogy gyógyszer nélkül nagyon felmegy az inzulinom és gyorsan lecsökkenti a vércukrot, szóval van egy olyan érzésem, hogy nekem nem lesz jó a terhelés eredménye gyógyszer nélkül, de most már a februárt végig csinálom, március elején pedig elmegyek terhelésre és megnézzük, hogy valóban milyen eredményt hoz ez így. Mindenesetre az éhezés miatt megemeltem a tízóraimat és az uzsonnámat 3 db korpovitról 4 db-ra, és próbálok többet inni, így akkor általában kibírom 3 órán át evés nélkül a következő főétkezésig. Még gondoltam arra, hogy talán segítene az is, ha a kekszhez ennék sonkát vagy sajtot vagy mindkettőt, de mondjuk nekem erre a kifinomult étkezésre a munkahelyemen nincsen időm, vagy legalábbis elég macerás. Általában hálát adok már azért is, ha éppen nem egy megbeszélésen ülök uzsonna vagy tízórai időben, azért nekem ezzel is sokat kell bent sakkozni. 

A hízás még egy nagy félelmem, mert sajnos én csak metformin mellett tudtam fogyni korábban, bár tény, hogy mikor 5-6 évvel ezelőtt nem szedtem metet, és híztam, akkor még nem diétáztam, mert képtelen voltam a folyamatos éhség miatt (ugye fogalmam nem volt arról, hogy mindez azért van, mert IGT-m van és ha másként ennék, akkor az azért valamit segítene). Most azért sportolok is, korábban ezt sem tettem, úgyhogy talán megúszom hízás nélkül, de majd erről is inkább február végén nyilatkozom. 

Több hónapja gondolkodom, hogy átváltok gluténmentes táplálkozásra is, egyelőre még nem volt erőm ehhez a változáshoz is, de lehet, hogy lassan átgondolom, és belemegyek. 

Most viszont lépek, mert egy óra múlva vacsora. Jaj, alig várom, és még össze kell dobnom valamit. Természetesen valami minimálisat.