Eredmény

Először is, nagyon köszönöm szépen, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3. Nem is csűrném -csavarnám tovább, szóval ez most nem sikerült. 

Azért írok néhány mondatot arról, hogyan töltöttem ezt a transzfer utáni 10 napot, merthogy eltekintve a végeredménytől, nem volt olyan rossz, és emiatt igazán büszke is vagyok magamra (ha már most másért nem is tudok). Nem voltam közben idegbajos, nem akartam sürgetni a DPO-kat, hanem minden egyes napot próbáltam úgy megélni, ahogyan az volt. Persze az más, hogy az érzelmek elég színes-széles skáláján sikerült mozognom, de talán ez is termesztés valahol. Az első 4 napban nagyon pozitív voltam. Bár megfogadtam, hogy nem fogom folyamatosan a tüneteimet figyelni, de valljuk be, ezt teljesen kiiktatni egy ET után lehetetlen. Mikor az ember tudja, hogy történt megtermékenyülés, akkor minden lenti érzést próbál valahogyan beazonosítani. Szerencsére magam sem figyeltem folyamatosan rá (mint az első lombiknál), mégis voltak erős tünetek, amiket nem lehetett nem észrevenni. 3- 4. napon (8-9. DPO) szinte egész napon át szurkált a méhem és néha el is kezdett feszülni, aminek nagyon-nagyon örültem (4 pozitív tesztelésből szerzett tapasztalat alapján én ezt nagyon jó dolognak ítéltem meg). Másnapra persze jó mélyre zuhantam: 5. napra (10. DPO) arra ébredtem, hogy minden elmúlt: feszülés, szurkálás, puffadás. Gyakorlatilag teljesen üresnek éreztem magam, mintha mi sem történt volna. Sikerült is kora reggel annyira bebőgőznöm, hogy nem is tudtam végül kifesteni a szemem. (Sokan meg is kérdezték, beteg vagyok-e, mert sápadtnak tűnök és vörösek a szemeim. Áhh, csak valami tavaszi allergia lehet ez...- válaszoltam rutinosan.) 6. napra (11. DPO) sem történt változás, annyi talán, hogy ritkán és rövid időre menstruációs görcs szerűségek is megjelentek, úgyhogy reggel megint kicsit pityeregtem, de a nap folyamán sikerült teljesen rendbe szednem magam: elfogadtam, hogy nem tudhatom mi van odabent, és pont úgy, mint bármilyen tünetet érezni sem garancia semmire, a tünetmentesség sem az, és különben meg ha nem is sikerül, akkor sincsen minden veszve, hiszen rengeteg lehetőségem van még arra, hogy sikerüljön. Ezt a napot ezért pont úgy töltettem, ahogy szeretnék amúgy minden egyes DPO-t eltölteni: józanul. 7. nap (12. DPO) hajnalán erős méhfeszülésre ébredtem, és teljesen felpuffadt a hasam. Gondoltam is, hogy na mindjárt meg fog jönni. Próbáltam visszaaludni, de elég erősen fájt, mikor is bevillant, hogy ez a mindjárt meg fog jönni érzés amúgy nem is olyan vészjósló tünet, és mikor kielemeztem, el is mosolyodtam, hogy ez egyáltalán nem erős menstruációs görcs, hanem valami más. Új tünet pedig az izzadás, és hidegrázás volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, sajnos a vetéléseimnél volt ez mindig. Ennek ellenére, ekkor azért boldogságomban pityeregtem el magam. Ismét madarat lehetett volna velem fogatni, de még mindig nagyon jól sikerült nyugodtnak maradnom, és kibírni a pisibe történő tesztlógatást. Így telt a 8. napom (13. DPO) is. Az izzadás és a hidegrázás továbbra is megmaradt, de megnyugtattam magam, ugyanis olvastam, hogy bár valóban gyakori tünet ez vetélések során, de mégis rengetegen jelezték, hogy volt nekik is terhességük első szakaszában, és mégis megszülték végül a gyereket, ami némileg megnyugtatott. Egyébként ez volt az egyetlen tünet, amit megnéztem neten, nem úgy mint az első lombiknál, ahol idegbajosan DPO-ról DPO-ra csak a neten lógtam, és tüneteket kerestem és elemeztem. Ezen a napon volt egy erősebb hányingerem is már, viszont megjelent a migrénem is, ezért a hányásérzés lehet, hogy amiatt volt. Nagyon kínlódtam a migréntől, mert ugye a feltételezett terhesség miatt semmilyen gyógyszert sem akartam bevenni, viszont a kedvemet nem szegte a dolog, ugyanis mikor lepihentem otthon munka után, láttam, hogy olyan kemény és puffadt a hasam, hogy ez csak azt jelentheti, hogy minden rendben van. El is döntöttem, hogy egy nappal előrébb hozom a tesztet a tervezetnél, és másnap, azaz 9. napon (14. DPO) tesztelek. Igaz, reggel úgy keltem, hogy megint nagyrészt elmúltak a tüneteim, csak ez a durva izzadás és hidegrázás maradt meg, de valahogy nem szegte kedvem a dolog. A teszt negatív lett. Nem mondom, kicsit meglepődtünk a férjemmel. Azt hiszem, mindketten picit másra számítottunk ezúttal, de a tünetek eltűnése miatt, próbáltam nyugtatni magam, hogy azért ez várható is volt egyben. Próbáltam tartani magam, de aztán a délelőtt folyamán jól elkeseredtem és megint lenyomtam immáron egy hosszabb hisztit. Ez tegnap volt, szombaton. Lehalkítottam és lefordítottam a telefonom, senkivel sem akartam beszélni, semmilyen chat üzenetet nem akartam olvasni, teljesen bezárkóztam, mert nem elég, hogy a napomat megkeserítette ez a totálisan reményvesztett, depressziós állapot, még a migrénem is brutálisra felerősödött. A neurológus által kiírt, bivaly migrén ellenes gyógyszeremet meg nem tudom szedni az LDN mellett. Na, nem kívánom senkinek a tegnapi napomat. Mocsok volt, nincs mit szépíteni ezen. Másra sem voltam képes, csak a fekvésre és miközben a fejemet ütögettem, mert annyira fájt, sorozatot néztünk, amikor is egyik résznél megállapítottuk a férjemmel, hogy hát vannak olyan szerencsések, akik zombiapokalipszis kellős közepén (!!!) is képesek teherbeesni. Hihetetlen basszus. Nevetőgörcsbe fulladtunk, hogy pont ez hiányzott a mai napra: gondoltuk, nézünk valami totálisan figyelemelterelő agymosást, erre fel még itt is terhesednek egyesek és még ennek tetejében ultrahang fotót is mutogatnak és mosolyognak meghatottan, mert pont összefutnak véletlenül egy nőgyógyásszal! Mégis hogy a fenébe tud ez megtörténni? A végítélet napján??:) Na, mi sem kellett több ennél, a férjem jól bemutatott a tévének és közölte a szereplőkkel, hogy az anyátokat, azt, köcsögök, és kiment a nappaliból nevetve. Talán ez volt az egyetlen vicces pillanatunk egész nap, nem bánom, hogy ma már vasárnap van. Azért teszteltem ma is. 10. nap (15. DPO): negatív, tünetmentes, jóval kevesebb izzadás és hidegrázás. Egyelőre sokkal jobban vagyok, mint tegnap, és tudom, hogy egyre jobban is leszek. Egyébként, ami a furcsa, nem érzem, hogy meg akarna jönni a menstruációm, ami lehet, hogy a progeszteronnak köszönhető, de azért nem egészen értem, mert inszemekkor is nyomtam és mégis éreztem, hogy meg fog jönni, mert annak ellenére görcsöltem. Most semmi. Nem gondolom, hogy ebből még ilyenkor bármi lehet, de akkor sem értem. Mindenesetre viszlát karácsonyi szülés, és viszlát 2016-os baba!

Második lombik

A stimuláció végül a következőképpen alakult:

2. cn-9. cn: 150 NE Gonal-F (8 napon át) a tüszőérleléshez

7. cn-10. cn: reggelente Cetrotide injekció  (4 napon át) az idő előtti tűszőrepedés megelőzéséhez

10. cn, 22 órakor: Ovitrell a tüszőrepesztéshez.

10. cn - a 12 hétig: Clexane (vérhígító, vetélőknek javasolt)

Ha csak tudom, akkor az injekciókat mindig a közeli kis patikában szerzem be (olcsóbb is valamivel, mint pl. a Kaáliban). Nagyon kicsi és ahhoz képest van körülbelül 4 vagy 5 alkalmazottjuk, de annyira szeretem őket, mert mindenki annyira kedves és készséges ott. Sokszor eszembe jut, hogy tudtak összegyűjteni egy ilyen kis helyre ennyi kedves patikust. Szóval ők mindent megszereztek eddig nekünk legkésőbb másnapra, mert persze ezek a meddőségi szerek nincsenek ott nekik helyben, hanem mindig meg kell rendelniük. Így úgy szokott lenni, hogy a férjem odatelefonál, hogy mi kell, ők beszerzik, én este beviszem a receptet és már aznap vagy másnap mehetek is érte. Most nem egészen értette az egyik nénike a telefonban a férjemet, hogy mik ezek a szerek, milyen is kell pontosan, de valószínűleg a kolléganője rájött és odakiabált: jaj tudom, mik ezek, ezek biztosan a Pinkmanéknak kellenek. Szépen vagyunk. A stimulációs injekciókról már egyből minket azonosít a patikus, ráadásul tényleg nem is tévedett, pedig több mint egy éve volt utoljára lombikunk. Elgondolkodtató, de mindig mondom, hogy minden nézőpont kérdése: még jó, hogy nem morfiumról vagy rákos gyógyszerekről jutunk az eszébe. 

Maga a stimulációs időszak megint nem volt egy fergeteges élmény: migrén, hasfájás, puffadás, rémisztő fáradtság, olykor fájdalmas éhség, másszor beteges étvágytalanság, undor az olyan kajáktól, amiket amúgy nagyon szeretek, hányinger, émelygés, érzelmi labilitás, egyik pillanatban idegesség másikban óriási nyugalom. Ja, és természetesen megint fel is jött pár kiló, nem mértem magam de ezt érzem a hasamon meg a fejemen. Már el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen ilyen. Elolvastam az első lombikom erre az időszakra vonatkozó írását és hát tényleg, ugyanez volt. Ez némiképpen megnyugtatott. Nem baj, kaptam egy kis ízelítőt a terhestünetekből, gyakorlatilag pont ilyen volt az is mindig. Volt is ismerősöm, aki megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy terhes vagyok. Mondtam biztosan nem, kérdezte, hogy lehetek benne biztos, az ember nem lehet ebben biztos, vannak, akik terhesen is menstruálnak. Inkább nem mentem bele a magyarázatba, gondoltam magamban, ha te azt tudnád... Azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy még nincsen gyerekem, mégis úgy érzem néha, hogy olyan sokat tapasztalok például egy korai terhességből is (mármint a tüneteket tekintve). Emlékszem az elmúlt időszak baráti terhesdömpingje alatt, mennyit hallgattam beszámolót a kellemes és kellemetlen tünetekről. Tulajdonképpen a különböző kezeléseknek köszönhetően majdnem mindenben volt már részem, a fizikai és lelki tüneteket is beleértve, csak közben nem rugdostak belülről cuki kis lábacskák.

Vagy például a stimulációm közben megszült egy nagyon kedves barátnőm is, és mesélt arról, milyen érzelmek kavarognak benne, leginkább ezek nagy része a hormonoknak köszönhető és ahogy mesélt, legszívesebben mondtam volna, hogy basszus pont ilyen labilis vagyok én is, csak mellettem még nem nyekereg egy gyerek. Ám az ember nem akarja elrontani a barátai legszebb napját holmiféle lombikos-érzelmes megjegyzésekkel, úgyhogy csak elejtettem egy mosolyt. Hát ilyen idilli körülmények között töltöttem magammal és az injekcióimmal ezt a röpke 10 napot. 

A punkció a 12. cn-re esett, és jelentem sikerült nem szét idegeskednem magam előtte. Úgy néz ki fejlődök én is. Hát igen, gyakorlat teszi a mestert. Hétvége volt, úgyhogy nyugalom volt az Intézetben is, olyan jó ilyenkor. (Bár gondolom, akik ott dolgoznak, azért nem repdesnek örömükben, hogy ott lehetnek.) Az altatás megint nagyon jó élmény volt, én ezt tényleg imádom, bár remélem, nem ez lesz a hobbim az elkövetkező években, hanem letudtuk most ezt egész életemre. Lényeg, hogy tíz petesejtet sikerült leszívni. Nem viccelek. Tízet.  Hát csoda, hogy nyolc hetes terhes nagyságúra puffadt hassal szaladgáltam a stimuláció utolsó napjaiban? Az egy évvel ezelőtti lombiknál hat sikerült, úgy látszik ez a Gonal-F elég bivaly. Vagy én vagyok egyre fiatalabb és üdébb? Meglehet.
Tíz petesejtből másnapra hat kisgyerekkezdemény termékenyült meg. Bevallom, nem is tudtam egész nap másra gondolni csak rájuk és drukkoltam nekik, hogy hajrá Tökmagok. A jó hírek után pedig bebikáztuk a szervezetem egy fél Ovitrellel (hcg) készülve a terhességre. Következőleg a harmadik napon kellett telefonálni, hogy hogy fejlődnek és hogy megtudjuk hányadik napon lesz a beültetés: aznap, azaz a harmadikon vagy az ötödiken. Nagy meglepetésünkre a harmadik napon az öt napos beültetést javasolták és már nem hatan, hanem heten fejlődtek az embriók. Kis hetedik, egyemmeg, biztosan az apjára igyekszik ütni, ő tökölészik mindig annyit.
Az embriótranszfer pedig ma volt, a 17. cn-en. Reggel hívott a biológus, hogy megbeszéljük a beültetett gyerekek számát és a fagyasztást, ugyanis mára maradt öt embrió, amikből az egyik csodálatosan előrehaladt  és fejlett állapotban van, így ők azt az egyet javasolják visszahelyezni. Komolyan ódákat zengett róluk (najó, az mondjuk elképzelhető, hogy kicsit elfogult vagyok és túlzok, de én így hallottam:)), és azt mondta ilyenkor esélyes, hogy mindegyik megmarad, ha többet ültetnek be. Osztottam szoroztam és arra jutottam, ha ők egyet javasolnak, mert az biztonságosabb, akkor egy lesz. Megint megnézhettük és valóban meseszép volt az öt napos kis blasztocisztánk. Tesók a fagyóban, az ultrahang felvétel kint a falon, a másik fél Ovitrelle beadva, folyamatosan megy a 3*2 Utrogestan (progeszteron). Innentől már semmit sem tudok tenni, és indul a szokásos várakozás.  Azt megfogadtam, hogy ezúttal megpróbálom az agyamat a helyén hordani és nem a méhemben, azaz megtartani egy kisebbfajta távolságot magam és a kisgyerekkezdeményünk között: hagyni őt, hogy nyugodtan vackolja be magát a méhembe, közben én meg élem az életemet, és csak néha köszönök oda neki messziről, hogy szevasz Tökmag, már most szeretünk Téged (na, ennyit a tisztes távolságról). Nem tervezek idegbajos, idő előtti tesztelést sem. Ezúttal ezt az időszakot olyan elszállt nyugalomban kívánom eltölteni, mintha beszívtam volna valami hetvenes évekbeli hippi fesztiválon. Kérlek, szorítsatok, hogy sikerüljön. 

A beleélésről és a gondolatok teremtő erejéről

Nem tudom, hogy ki milyen magas szinten űzi ezt a tudományt, de én iszonyatoson keményen csinálom. Talán vannak olyanok, akik szerint már-már butaság bármilyen dologba annyira beleélni magunkat, mint például amire én vagyok képes az élet minden területén: utazásba, ajándékba, filmbe, fotóba, festménybe, könyvbe, reklámba, kajába, piába, jó időbe, rossz időbe, szeretetbe, haragba, mások örömébe, mások bánatába, saját örömömbe, saját bánatomba. Borzasztóan tudok örülni minden apróságnak és rettentően sokat és sokáig tudok sírni akár nem létező tragédiákon is. Pontosan így éltem bele magam az összes inszeminációmba, az összes terhességembe, és az első lombikba is. Mindről úgy gondolkodtam, hogy igen, ez lesz az, ez most sikerül, és inkább már csak az utolsó napokban, az egyértelmű menstruációs tüneteknél fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem jön össze. Ott van például a február, amikor annyira erős terhes tüneteket produkáltam, hogy szinte biztos voltam benne, hogy pozitívat fogok tesztelni. Mondanom sem kell, hogy 4 vetélés után képes voltam annyira belelovalni magam a dolgokba, hogy titkon még egy terhesség kalkulátort is letöltöttem, ahol nézegettem, mikor hányadik héten leszek, meg hogy októberben szülök. Mindezt úgy, hogy még csak nem is teszteltem pozitívat és egyébként habituális vetélő vagyok. Na, igen, lehet, hogy ez már tényleg butaságnak számít, kicsit én is furcsán érzetem magam, de nem tudtam ellenállni, egyszerűen hívogatott, hogy üssem be az utolsó mensi dátumát...Gondoltam, mi baj lehet egy dátumból?
Most itt vagyok a 2. lombik elején és nincs ez másként ezúttal sem. Nem tudok máshogyan érzeni, egyszerűen most is úgy vélem, hogy sikerülni fog, mert minden annyira klappol: lesz megtermékenyülés (lombik), van támogatás (LDN), szívem-lelkem tele van örömmel, pozitív energiával és még a tavasz is jön. (Figyelem: a terhes kalkulátor szerint esélyes, hogy karácsonykor szülök!)

Mindig mondják ugye, hogy hinni kell, elhinni, hogy sikerülhet. Na, hát ebben nálam nincsen hiány, még annyi kudarc után sem, amennyi ért minket ezen a téren. Mondják egyesek azt is, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van, ezért meg kell próbálni pozitívan hozzáállni mindenhez, mert akkor sikerülhet.  Ha bebeszéled magadnak, hogy ez nem fog sikerülni, akkor nem is fog, de ha azt mondogatod, hogy sikerülni fog, akkor sikerülni is fog. Nem tudom pontosan ez mit jelent, mert nem merültem bele ennek a dolognak a "tudományos" oldalába, de amivel én értek egyet az az, hogy sok minden csakugyan az agyunkban dől el. Ezt úgy értelmezem, hogy minden nézőpont kérdése, és ha kicsit pozitívabb oldalról nézzük a dolgokat, akkor sokkal boldogabb életet élhetünk (még súlyos tragédiák esetén is), mint akkor, ha mindent negatív tartalommal ruházunk fel. Ám mégis azt gondolom, hogy ha a gondolatoknak valóban és fizikailag is teremtő ereje volna, akkor nekem már annyi gyerekem lenne, mint egy majdnem 5 éves patkánynak. 

Itt tartunk

Hát eljött ez a nap is, amikor szúrhatom az első Gonal-t. Izgalmas ez az időszak, már ki is ment a fejemből, hogy a munkahelyi tevékenységek összeegyeztetése a tüszőszámolgató ultrahang időpontokkal mekkora kihívást jelentenek, agyrém ez az egész, komolyan mondom. Még az is elképzelhető, hogy kevésbé lesz izgulós az az időszak, amikor már bent lesz az embrió, mint a mostani. Persze ez nem teljesen igaz, de tényleg volt pillanat, mikor erre gondoltam. Például akkor, amikor a munkatársaimmal tömött folyosón kellett a menstruációm állapotáról sutyorogni a telefonban a doktornak, mert éppen amikor hívott, nem volt egy retkes, szabad tárgyaló sem, ahová menekülhettem volna. Mindegy, hagyjuk is, elmúlt.
Több, mint 3 hete szedem a Naltrexone-t is. Extra mellékhatásokat nem tapasztalatok. Az első két hétben volt, hogy egy pillanatra elkapott az émelygés, étvágytalanság, de nem volt veszélyes, talán, ha nem figyeltem volna magam annyira, akkor észre sem veszem. Ami viszont kellemetlen volt az az álmatlanság. Korábban gyakorta küzdöttem alvászavarral, ezért is szedtem melatonint rá, de pár hónapja abbahagytam, mert már nagyon jót aludtam nélküle is. Viszont amikor elkezdtem a Naltrexone-t elég durván visszajött. Minden alkalommal éjjel 2-3 óra körül keltem, és sehogy sem tudtam visszaaludni, sőt olyan izgága lettem, hogy nyugodtan feküdni se bírtam. Először nem is gondoltam, hogy feltétlen a Naltrexone miatt van, de miután millió találatot adott a google LDN és insomnia kombinációra ezért elfogadtam, hogy ez egy mellékhatás, és egyáltalán nem volna jó, ha végig kísérné a lombikot. Muszáj kipihentnek maradnom, jó vércukorral, úgyhogy újból elkezdtem a melatonint. Szerencsére, most már alszom, mint a bunda. Emellett tegnap elkezdett fájni a torkom is rendesen, fogalmam nincsen, mikor volt ilyen utoljára. Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e most ennek, mert ez a Naltrexone miatt van, azért mert használ, vagyis elkezdett normális szintre állni az immunrendszerem, ahol néha én is lehetek beteg, mint minden normális ember, aki ki tud hordani egy gyereket, vagy mondjuk semmi ilyet nem jelent ez, és inkább sírnom kellene, hogy ezer éve nem voltam beteg, erre a lombikra sikerül leépülnöm? Tudjátok mit? Most én inkább örülök ennek.
Mindenesetre úgy néz ki, rendben lesz a terápia, tényleg semmi különös. Mondhatnám, hogy egy leányálom. Igaz, mióta szedem, és esetleg valami olyat teszek véletlenül, amit magam sem tudok megmagyarázni, gyakorta azzal védekezem a férjemnek, hogy nézd el nekem, hisz' be vagyok drogozva. Hát hát, ilyen ez. A minap gondolkodtam, hogy biztosan nem is írtam még róla, hogy honnan jött a Pinkman név. Merthogy igazából nem így hívnak, most bevallom.  Amikor elkezdtem a blogot írni, éppen a világ legjobb sorozatának voltam a világ legnagyobb fanatikusa, és hát hiába hezitáltam napokig, semmi, de semmi jó név nem jutott az eszembe, mivel nyithatnék blogot. Végülis aztán nem tudtam elvonatkoztatni az egyik szeretett karakter nevétől, mert hát annyira béna ez egy férfinak, gondoltam nekem úgyis sokkal, de sokkal jobban áll (ugye?)...Meg hát nincs is mit szépíteni, szívemhez nőtt a kis drogos, én meg jól magamhoz láncoltam őt a blogommal. A név meg kötelez. Nos, nos, ma már tudom, hogy jobb lett volna Anya, vagy Mama, vagy Anyus vagy Mamus néven regisztrálnom, talán akkor már réges régen írhatnám a jó kis történeteket valami gyerekes cukiskodásról (vagy a kialvatlanságból fakadó hallucinációkról?). Ezt elrontottam, úgyhogy megyek és betolok 3 tabit, hogy jó kedvem legyen.
Csók mindenkinek,
Anyus
(Na, hátha valamit még javíthatok a helyzetemen így a 2. lombik előtt...) 

FSH+LH+HCG+LDN+LMWH+PROG = ♥

Azt mondom Nektek, ilyen egyszerű lesz ez az egész.

Szerencsére nincsen ciszta a márciusi lombik útjában és ma megbeszéltük a gyógyszerezést is az Intézetben. Ha megjött körülbelül március közepén, 150 egység Gonal F-el indulunk. Szóval semmi extra. Aztán 6-7. ciklusnapon tüszőszámolgató ultrahang, meg akkor kell elkezdeni a vérhígítót is. Jó lesz. 

Ma este elkezdem a Naltrexone-t is, egy hétig 1.5 mg, utána a második héttől 3 mg, a harmadik héttől 4.5 mg egészen a 12. hétig, majd innentől le kell építeni, ugyanúgy ahogy felépítettük a kúrát. Egyébként kibeszéltem a pszichiáterrel is ezt a drogos cuccot, jól meg is nyugtatott vele kapcsolatban. Ő is azt mondta, hogy ott hat ahol kell, nem lesz gondja a babának vele. Sőt tisztára fellelkesült, hogy micsoda lehetőség. Imádta. Komolyan mondom, nevetett és mosolygott örömében. Simán átragasztotta rám is, úgyhogy most már sokkal jobban örülök neki én is. Rácuppantam, mint kisiskolás a málnás gumicukorra. 

Remélem vicceseket és színeseket álmodok tőle. Ti is álmodjatok ilyeneket:) Jó éjt!

Alloimmun vérvétel eredménye

Körülbelül egy éve próbálkoztunk, amikor először teszteltem pozitívat. Annyira örültem, és tudom, olyan sosem lesz már, mert az nem csak egy végre sikerült most már öröm volt, hanem abban benne volt egy olyan felhőtlen boldogság is, amiben nem volt semmi kétség, amiben nyoma sem volt holmiféle vetélésektől való félelemnek. Mégis bekövetkezett a baj. Akkor nagyon sírtam, de hamar ki is hevertem, mondván előfordul ez 30 évesen, olykor meg esik ez az emberrel.  A második kudarc után kezdtem el gyanakodni, és jobban elmerülni a témában, hiszen két egymás utáni veszteség talán nem lehet a véletlen műve. Már akkor sok mindent találtam az immunféle vetélésről, de én bevallom őszintén, hogy ezt hamar elvetettem. Egyrészt volt is egy megérzésem, hogy nekem ilyen nem lehet, másrészt meg a meddőségen belül ez azért olyan ritka, oly kevés embert érint (még akkor is, ha azt látom, hogy amúgy egyre többeket), miért pont én legyek az egyik, és hát elnézést mindenkitől, aki ebben a cipőben jár, de én azt gondoltam, hogy annyira szerencsétlen nem lehetek, hogy ez legyen a bajom. Az a sok kivizsgálás, meg az IVIG, nem, ez biztosan nem érinthet engem, hiszen ilyen szörnyű dolgok tulajdonképpen csak másokkal történhetnek. Ezután derült ki az MTHFR mutáció és én el is mentem ebbe az irányba, tömtem a folsavat, hittem benne, hogy ez a bajom. A harmadik vetélés után viszont már kételkedtem, hogy ez a genetikai mutáció a gond, hiszen, hiába a sok folsav, még sem maradt meg a baba. Ekkor kötöttünk ki először Fülöp doktor úrnál, aki elhintett egy olyat, hogy akár a rosszul szedett szteroid is okozhatta a vetélést, de persze ki kell vizsgálni. Na, nekem sem kellett több, el is hittem, hogy tényleg az okozta, nem kell nekem további vizsgálat, mert egyébként is embertelen, meg hát én még mindig nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy immun problémám legyen. Persze aztán a sikertelen lombik után azért belemászott az elmémbe, hogy hátha mégis, de megmondom őszintén, hamarabb mentem el egy laparoszkópiás műtétre, és jobban hittem egy endomtriozisban vagy valamilyen összenövésben, mint az immun bajban, hiszen a szívem mélyén én akkor még mindig úgy képzeltem, hogy ilyen pechesek csak mások lehetnek. 

A 4. vetélés után viszont már nem maradt más irány és hát a héten meg is jött az alloimmun vérvételem eredménye, amiben beigazolódott, hogy az általános immunitás jelentősen fokozott celluláris immunfunkciók fennállásával jellemezhető, melyet alátámaszt az NK magasabb sejtarány és a fokozott sejtfunkciója (Na, és még ez is, tavaly ez rendben volt). Az MLC vizsgálat erős partnerspecifikus reaktivitást mutat, melyet a savóban található blokkoló faktor csak közepes mértékben csökkent, a vetélések hátterében erős alloimmun reaktivitás állhat. 

Fülöp doktor szerint erre IVIG és lipid is kelleni fog majd. Na, de én ezt most megint elhessegetem, és egyelőre tartalékba teszem ezt a lehetőséget, hiszen mi most más irányba indulunk, egyelőre az LDN-re koncentrálok. 

Egyébként amikor megnyitottam az eredményt, bevallom, ijesztő volt látni, hogy tiszta piros az egész, és nagyon sok a normál értéktől való eltérés, de közben meg nagyon örültem, hogy végre pontot tettünk az okok kutatásának a végére. Arról ne is beszéljünk, milyen érdekes az emberi természet, hiszen most már, hogy velem is megtörtént az, ami csak másokkal történhet, cseppet sem érzem magamat, magunkat annyira szerencsétlennek, mint pár évvel ezelőtt gondoltam a hasonló esetekről. Sőt, azt hiszem nagyon is szerencsés vagyok, hiszen tudom, vagy az LDN, vagy a lipid vagy az IVIG (vagy a kettő egyszerre) nekem is segíteni fog, hogy végre én is képes legyek kihordani egy kisbabát. 

Vajon meddig éri meg elmenni?

Mostani ciklusban olyan erős tüneteket produkáltam, hogy megint úgy volt, talán reménykedhetek picit egy pozitív tesztben, de azt hiszem, ha tényleg jól éreztem és valami valóban el is indult, akkor ismét megállhatott a továbbfejlődésben. Persze természetesen nem vagyok elkeseredve, hiszen nincsen semmi okom rá, még ha pozitívat is teszteltem volna, az sem biztosíték nálam semmire. Csak azért írtam ezt le, mert ezzel a havi kis affairral döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Naltrexonet, már az sem érdekel, hogy mi lesz az alloimmun eredménye. Semmi értelme a márciusi lombiknak támogatás nélkül, pedig bevallom, motoszkált bennem valami olyasmi, hogy talán érdemes lenne kipróbálni minden nélkül, mert annyi pozitív történetet hall az ember. 
Ennek kapcsán gondolkodtam a minap arról, hogy hová is jutottam és, hogy egyébként mindig milyen nehéz nekem dönteni ezen szerek beszedéséről. Merthogy olvastam, valaki írta egy külföldi fórumon, hogy milyen biztonságos ez a szer és hogy ne gondolja senki, hogy ő maga beszedte volna, ha nem lenne az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy azt ugyan honnan szedte, hogy biztonságos? Magam akkor mernék ilyet kijelenteni, ha tudnám, felnőtt már rajta több millió gyerek és egészségesek (najó legyen csak több ezer gyerek). De vajon hány Naltrexone-os gyerek nőhetett már fel a világban? Gyanítom nem olyan sok, akik meg már elértek egy bizonyos kort (gondolom akkor max 10-12 évesek lehetnek körülbelül), azokról csak az Isten tudja, hogy egészségesek-e. Addig azt mondhatom, hogy valakik azt állítják, biztonságos.  Vagy hogy a többség azt állítja, biztonságos. Még az orvosok sem értenek egyet sokszor sokkal régebbi szerek, kezelések biztonságosságával kapcsolatban sem, nem hogy a kísérleti kezelések esetében. 
Emlékszem, 1 éve próbálkoztunk, amikor kiderült a spermaölés és amire azt mondta a nőgyógyászom, hogy vagy szteroidot szedek vagy inszemináció lesz a megoldás. Hogy ki voltam akadva, hogy olyan kemény gyógyszert kell szednem terhesen, mint a szteroid...! Merthogy azt gondoltam akkor, hogy az inszemináció még rosszabb gyógyszerezéssel jár, meg az milyen mesterséges, azzal várjunk, hát próbáljuk ki a szteroidot inkább. Aztán végül milyen jól sikerült belejönnöm a szteroid szedésébe is ugyebár. Toltam egy évig. Gondoltam is én akkor, hogy a rosszabbnak vélt inszeminációt úgy fogom végül várni majd, mint a Messiást! (Meg azt, hogy az egy éves szteroid kúrához képest az inszemináció tulajdonképpen egy felhőtlen kacagással töltött wellness hétvége.) Gondoltam is én akkor, hogy olyan faszán megbarátkozok majd a lombik során szurkált jó adag hormonokkal, hogy nem is elégszem meg eggyel, készülök a következőre! Azt meg álmomban nem hittem volna, hogy eljön az idő majd, amikor olyan szerek szedésére kell elszánnom magam, amit alapesetben heroin függőknek adnak. Persze nagyon is örülök neki, hogy tart ott a tudomány, hogy rájöttek arra, hogy vele a meddőség terén is sikerek érhetők el, nekem most meg ez egy újabb lehetőség. Félreértés ne essék, nem vagyok egyáltalán gyógyszerellenes. Sőt, engem baromira tud bosszantani, ha valaki már szélsőségesen az. Egyszerűen én csak az a fajta vagyok, aki nem ész nélkül kapkodja be őket, mindig elolvassa a betegtájékoztatót, és abban az esetben, ha valamelyik doki valami új gyógyszert akar felírni, akkor én vagyok az, aki mindig tájékoztatom aktuális kezelőorvosomat arról, hogy egyébként azon kívül még milyen cuccokat tolok éppen, hogy tudjon róla és figyelmeztessen, ha valamelyik gyógyszer nem kombinálható a másikkal. Óvatos vagyok, én ezt talán így mondanám. A terhesen szedett gyógyszerekkel, kapott kezelésekkel meg sokkal inkább az vagyok, hiszen legkevésbé az én életemről van akkor már szó. A Naltrexone-t a 12. hétig javasolják szedni. 
Tudom, természetesen senki nem tudhatja, hogy a bárhogyan is fogant gyereke 10-20-30-40-50-60 évesen is egészséges lesz-e, de én vajon meg fogok bocsátani magamnak, ha esetleg egyszer kiderül, hogy a gyerekem baját a terhesen (is) szedett Naltrexone vagy mondjuk az IVIG okozta (ha esetleg még arra is sor kerül)? És azt vajon meg tudnám bocsátani magamnak, ha 20 év múlva kiderül, hogy ezekkel tényleg semmi probléma nincsen, én pedig nem kockáztattam és szültem gyereket, azért mert teljesen bizalmatlan voltam? Vajon megéri bármit kipróbálni, bármeddig elmenni? Valószínűleg sokan (köztük én is) azt válaszoljak erre, hogy természetesen bármit azért nem. De vajon akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ? És ha valaki meg is mondja, hogy hol van, az hogy lehet benne biztos, hogy tényleg ott van-e? Mindenesetre én nem tudom, hol kezdődik a bármi, a bármeddig, és hol van a végük, viszont úgy érzem, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan tolom arrébb a saját határvonalamat, mindemellett pedig csak bízni tudok benne, hogy nem lesz ezzel semmi baj és mindent jól csinálok.