A Mindentmegmondónál

Hála az égnek nem kellett várnunk újabb 5 hónapot a következő konzultációhoz, tegnap beszorított minket a doki. Na, hát mit mondjak?

Sorra vettük a tökéletes eredményeimet, mindent rendben talált, a cikluskövetésemet halálra dicsérte, el volt ájulva tőle, mint gyerek a játszótértől. Kihúztam magam és büszkén néztem a férjemre, hogy igen ezek az én kis petéim, az én nemi hormonjaim, amik ilyen csodálatos előadást nyújtanak a dokinak. A nagy laborom: tankönyvi. Hát hiába. Egészséges vagyok, mint a makk, hála az égnek.

Utoljára hagytam neki a szaftosat, a cukorterhelést. "Na, hát ez szar" - volt a válasz rá szó szerint, pedig én kis naiv, azért bevallom számítottam rá, hogy azt mondja, "jól van, magától jó lesz ez is". De nem. Másfél órát voltam bent, de ebből szerintem egy órát a cukorterhelésemen lovagoltunk. Persze én próbáltam meggyőzni, hogy ójaj, hát hány cukorbajos szaladgál nagy hassal a világban, amivel egyet is értett, de azt mondta, hogy az más. Végül is igaz, más terhességével én valóban nem megyek semmire. Nyomtattam neki gyönyörű szép táblázatot, hogy nézze meg a 4 éves tendenciát, próbáltam meggyőzni, hogy ebből nem lesz jobb, és értékelje jónak a legutóbbit, mintha amúgy az ő jóváhagyása a biztos terhességet jelentené. Szerinte lesz jobb, mert lennie kell, különben ezzel nem lesz gyerekem...:( Jó volt ezt hallani, minden meddő nő álma, hogy ezt egy orvos mondja neki. Azt mondja, hogy a 60 és a 120 perces inzulin 30-as kell legyen. Ha jól emlékszem 2013-ban azt mondta, hogy nekem lehet 50 is, mert annyira rossz eredményem van. Most azt mondja, hogy najó 30 helyett elég, ha 32 lesz. Komolyan. Azt hittem, ez csak egy vicc. De nem. 32. Ezt biztosan könnyebb lesz elérni, mint a 30-at. Szerinte elképzelhető, hogy a metformin nem jó nekem (állítólag van olyan, hogy metformin rebound effektus, de egyelőre nem sok mindent találtam erről). Úgyhogy ő azt javasolja, hogy 2 hónapig gyógyszer nélkül próbáljuk rendezni az inzulint, csak napi 2 Inofolic-al, további kevés sporttal és szigorú diétával. Ha nem sikerül, akkor kell gyógyszer, de szerinte nem metformin, hanem valamilyen gliptinszármazékot kellene kipróbálni (egyébként az Eucreasban - amit most szedek-, is van gliptinszármazék (pontosan vildagliptin) a metformin mellett.). Ühüm. Nem tudom. Ha ez így jó, akkor az endokrinológus miért nem mondta nekem ezt ezalatt a 4 év alatt? Amúgy olvastam, hogy nem nagyon létezik olyan, hogy ezeket a gliptineket metformin nélkül adják. Félek, hogy ezt csak így kitalálta tegnap, hogy milyen jó ötlet, de ugye nem ez a szakterülete és nem vagyok benne biztos, hogy megvalósítható úgy, ahogy ő gondolja. Mellesleg, ha létezik ilyen metformin ellenesség, akkor miért nem volt még szó erről nálam? Egyébiránt kicsit be vagyok tojva attól is, hogy metformin nélkül nemcsak hogy meg fogok hízni, hanem én éhen is halok (minden vágyam plussz kilókkal éhen halni). Tudniillik a metformin előtt sajnos iszonyatosan sokat küzdöttem az éhséggel, bármennyit is ettem. Tudom sok mindenkinek ez elképzelhetetlen, de jó pár komoly IR-es tudhatja miről beszélek. Szóval nehéz döntés ez.

A lényeg, hogy végül 2 lehetséges okot vázolt fel az esetünkre:

1.) Az IR-em és a mindkettőnk MTHFR mutációja. Ennek megoldása, hogy rendezem az inzulint (bárhogyan is történjen ez), G. is elkezdi szedni az aktív folsavat az MTHFR-re. A PCT miatt továbbra is lombikozunk és elképzelhető, hogy ez elegendő is lesz és megmarad a terhesség. 

2.) Ugyan lehetséges, hogy a fentiek okozzák a beágyazódási problémát, de úgy véli, hogy az én koromban akkor is túlzás a 4 biokémiai terhesség csak az IR és az MTHFR miatt. Nem mondta, de kicsit azt éreztem, hogy csak a fentiek miatt azért nem lenne indokolt ennyi sikertelenség. Így a másik ok az immunológiai probléma lehet. Szerinte meg kellene csináltatnom a G1-es HABAB vizsgálatot, és ha abból kiderül, hogy én G. antigénjeivel szemben ellenanyagot termelek, akkor az IVIG lesz nálam a megoldás. Ám mivel nincs kettőnél több ultrahanggal bizonyított terhességem, ezért erre semmiképpen nem leszek OEP támogatással jogosult. Na, ez olyan 700.000-1000.000 Ft-os immunoglobulin kezelést jelent a mi esetünkben. Luxus terápia. Szuper. Kimondottan jól állunk. Van itt egy IR rendberakós lehetőség, amivel 4 éve küzdök, azaz egyelőre elég kilátástalannak tűnik a helyzet, ráadásul kevés az esély, hogy csak ez a probléma, meg itt van egy milliós nagyságrendű IVIG. Köszönöm szépen Univerzium a két csodálatos alternatívát, amit itt elém toltál, egyelőre fingom sincsen, melyiknek drukkoljak inkább. Egyik egyszerűbbnek tűnik, mint a másik.

A helyzet az, hogy egyelőre kicsit össze vagyok zavarodva, de nem mondom, hogy el vagyok keseredve. Igyekszem elfogadni ezt a szituációt és kihozni belőle a legjobbat, akkor is, ha úgy tűnik, továbbra sem lesz könnyű a mi utunk, de próbálok nem belesüppedni ebbe.
Egyébként holnap megyünk a Kaáliba, ahol megbeszéljük a következő lombikot. A doki amúgy nem tiltott le a próbálkozásról, de azt mondja, hogy előbb tényleg rendezzem az inzulint és ha teherbe esek, akkor a pozitív teszt napján azonnal hívjam. Ezt a lelkemre kötötte többször is. Kérdeztem, hogy miért, mert amúgy semmit nem mondott mivel támogassam meg a terhességet, de csak hajtogatta, hogy hívjam és kész. Jövőhéten a híres endokrinológushoz megyek, akire 9 hónapot vártam, bízom benne, hogy nem volt hiába, és a fincsi konzultációs díjáért mond nekem valami hasznosat és segít megoldani ezt a fenti inzulinproblémát. Januárban pedig elmegyünk a G1-es HABAB vérvételre, aminek során, ha beigazolódik az alloimmun háttér, akkor ismét hívni kell a dokit, hogy elindítsuk az IVIG-et. Szóval még ha nem is a legegyszerűbb (és legolcsóbb) úton, de van esély a babára. Egyszer nekem is lesz, ezt eldöntöttem a fejemben.

Csak szépen lassan, nyugodtan, nem kapkodva haladjunk előre

Tegnap a férjem kereste a leletes mappát, mert belepakolta a hiányzó tenyésztés leletét. Megdicsért, hogy milyen szépen összeraktam, tök jól néz ki, átlátható és hogy ő ennek mennyire örül, hogy készen vannak a vizsgálatok és végül végre itt van az eredmény: egy leletekkel telerakott mappa. Azt mondta, hogy úgy érzi, hogy olyan ez, mint mikor pályakezdőként állást keresett, mert akkor már annak is örült, az is sikerélmény volt, ha elment interjúra, mert az is egy tapasztalat volt ahhoz, hogy végül állása legyen. Mi boldogok vagyunk egy leletekkel teletömött mappától is, ez is egyfajta tapasztalás ahhoz, hogy gyerekünk lehessen. Tényleg nem kell sok nekünk, örülünk minden egyes lépésnek, amit megteszünk. Na, most az van, hogy a doki ma lemondta a még július közepén adott mai konzultációs időpontot, mert közbejött neki valami :( Nem mondom, hogy nem azt éreztem, hogy most éppen hátrafelé megyünk, meg azt, hogy a büdös picsába. Jövőhéten kell hívni egy másik időpontért, egyelőre nem tudjuk, hogy mikorra kapunk újat, én bízom benne, hogy még idén. Úgyhogy a mai nőgyógyászati rendelőben való éjszakázás helyett moziba megyünk. Végül is azért valljuk be, az tényleg kellemesebb időtöltés lesz. Apró örömök.

A soha nem javuló

Természetesen megint a vércukorterhelésemről beszélek:

(Elnézést a rossz minőségért, ezt most nem tudtam gyorsan ennél jobban megcsinálni. Előzmények ITT) 

Nem tudom, hogy a 60 perces cukor vajon azért javult majdnem ugyanannyi inzulin mellett, mert már teljesen lent vagyok alfában és el vagyok szállva? Tényleg nagyon figyeltem a stresszre, vagyis arra, hogy ahogy tudom, próbáljam kezelni: ugye ott a pszichiáter, a melatonin alváshoz, a meditáció és szerencsére a munka sem annyira agymenéses mostanában, mint tavaly volt meg év elején. Ez azért fontos, mert Fülöp is és az endokrinológus is azt mondta az áprilisi 14.3-ra, hogy a stressz okozhatja. Hát az volt akkoriban. De a 60 perces inzulin semmit sem javult, ráadásul nagyon magas, és bárcsak ne romlott volna az a nyamvadt 120 perces inzulin most az árpilisihez képest, akkor egy szavam sem lenne. Nem tudom, hogy ez a csökkent adag gyógyszer vagy a csökkent adag (izomnövelő)sport miatt alakult így? Csak mert amúgy mindkettőt Fülöp kérte, hogy így csináljam. 

Vajon mit fog majd rá mondani? Már a fülemben csengenek kedves, melegszívű, barátságos, elbűvölő  és természetesen bizakodó szavai: "Magának sosem lesz gyereke ilyen inzulin értékek mellett!" Na, megyek és kiverem a fejemből őket egy jó kis szénhidrát-dús vacsorával. Ja, nem! Bocs! Nyilvánvalóan a szokásos diétás vacsorával. Nem baj, még jó, hogy amúgy szép az élet, csak csinálnám már úgy, hogy jó eredménye is legyen végre!

Vizsgálati összefoglaló

Pár hete szeretnék írni már, hogy állok a Fülöpös vizsgálatokkal, de egyszerűen nem foglalkoztat most ez az eredményesdi. Annyira bele tud fáradni az ember ebbe a nyomozósdiba. Emlékszem egészen múlt évig órákat lógtam a neten mindenféle kutatások után matatva, hátha rálelek valami megoldásra, ami előre viheti az én esetemet. Már semmi után nem nézek, semmit sem keresek, türelmesen várok az ítéletre, lesz ahogy lesz.

De nézzük csak, milyen vizsgálatok eredményeit kell vinnem nemsokára Fülöphöz:

• 2 havi ciklusvizsgálat: 8.CD-n vérvétel (FSH, LH, ösztradiol, prolaktin), 10. CD-től Uh 2 naponta a peteérésig, leletek a tüszők méretéről, helyzetéről, majd 7. DPO-n vérvétel (progeszteron)

Az elsőn augusztusban, a másodikon szeptemberben lettem túl. Azért a szeptemberi ultrahangokra nem a legideálisabb időpontokban tudtam menni, sőt..! Biztosan túlságosan mesébe illő volt az augusztusi, úgyhogy gondolom kellett egy kis szívatás szeptemberben. Gyakorlatilag folyamatosan napközben mentem, hát mitmondjak, szükség volt egy kis kreativitásra és fantáziára, hogy ezt a munkában jól beadjam. Ráadásul 6 alkalommal kellett ultrahangozni (mind munkanap volt), mire megérett az a nyamvadt tüsző. Nem viccelek 6! alkalom! A 21. napon volt peteérésem, ott röhögött rajtam a doki! De túl vagyok rajta, már nem érdekel, de akkor bosszankodtam rendesen. Mindenesetre én kihasználtam a bérletet úgy, ahogy kell. A női hormon eredmények szerintem rendben vannak, bízom benne, hogy még nem fenyeget a petefészek-kimerülés. Bevallom, nagyon félek, hogy addig szórakozunk itt ezzel az egésszel, míg engem is utolér...

• Autoimmun panel

Rendben, nincs eltérés.

• Trombofilia

Apti van határérték alatt, ez múltkor is így volt, és elviekben akkor azt mondta rá Fülöp, hogy nem gond. 

• Vércsoport+ellenanyag

Rendben. AB Rh+

• Toxoplazma, CMV, Chlamidia (ezek megvoltak, de régiek, Toxoplazmán egyébként átestem, de szerinte azon át lehet többször is, úgyhogy kell neki friss)

Toxoplazmán még mindig át vagyok esve, CMV-n nem, Chlamidia pneumonien pedig valamikor mostanában estem át. 

• AMH

5.9 ng/ml. Ennek örültem. Tavaly a lombik előtt 8.9 volt, ugye az a PCO miatt volt olyan magas, nem azért mert annyi tartalékom van, nem is tudom, hogy cisztás petefészeknél amúgy mennyire releváns ez a mutató, de most csökkent és nem túl alacsony sem, így remélem ez azt jelenti, hogy a cisztáim is megfogyatkoztak picit. 

• Antiovarium és spermium elleni antitestek

Itt is minden negatív vagy határértéken belül van.

• férj új spermatogram

Ugye ez kalandosan ment, de másodjára sikerült is leadni a mintát. Minden tökéletes, tenyésztésben volt egy kis baci, úgyhogy arra kapott antibiotikumot, kontrollra mennie kell még a jövőhéten. Menjen csak, menjen, messze van még az én 10 ultrahangomtól:D

• férj A1298 mutáció

Kérem szépen az én férjem MTHFR A1298C-re nézve homozigóta. Pontosan úgy mint én, csak én a MTHFR C667t-re nézve. Gondolom én, hogy ez így a jobbik eset (mármint, hogy különböző génre vagyunk homozigóták), viszont biztosan fogja javasolni rá a doki neki is az aktív folsavat. Hát nem tudom, én már régen nem gondolom, hogy ez olyan komoly gondot jelenthet és ettől nem maradtak meg a terhességeim. Valószínűleg azért, mert hiába a temérdek mennyiségű aktív folsav, akkor is vetéltem. Szerintem ez annyira gyakori dolog, hogy nők ezrei szaladgálhatnak ezzel a mutációval hasukban egészséges babával, úgy hogy fogalmuk nincs róla, mi ez a mutáció, arról meg pláne nincs, hogy nekik van-e. 

• Nagylabor

Minden határértéken belül.

• Rákszűrés

P1 - ilyenem nem volt még sosem. Örülök.

• új cukorterhelés az ő általa előírt gyógyszerezés és életmód mellett 2 hónap múlva

Erre egyébként majd csak az utolsó pillanatban megyek, addig úgy élek mint a hippik, tök laza vagyok, igyekszem nem stresszelni. Ha mégis úgy érzem, hogy elkezdenének az idegeim pengeélen bemelegíteni a tánchoz, akkor alkalmazom a Jacobson-féle progresszív relaxációt, amire a pszichiáter tanított. Lényege, hogy először egymás után meg kell feszíteni minden izomcsoportot, egy ideig a feszítést meg kell tartani, majd lassan, nagyon lassan szépen az izmokat újra el kell engedni, lazítani. Leginkább az idegrendszerre hat megnyugtatólag, ami ezt követően kihat mindenre, remélhetőleg az anyagcserére is. Egyébként - ahogy a doki kérte- jóval kevesebbet sportolok, mint az év első felében, napi 2 Inofolic, este 1 metformin a 2 helyett. Egyelőre ennek annyi eredménye van, hogy képtelen voltam leadni, a felszedett nem is tudom hány kg-t, mert már valójában fogalmam nincsen honnan számítsam. Bízom benne, hogy a cukorterhelés ennek ellenére csillogni - villogni fog. Nagyon bízom benne....!

Na mármost hezitáltam, hogy a G1-es HABAB vizsgálatot megcsináljam-e azért a röpke százezerért, de végül nem tettem, ne kérdezzétek, miért. Addig vacilláltam, amíg már késő lett, mert már úgysem jön meg az eredmény, mire megyünk a konzultációra. Pedig ugye semmi, de semmi nem derül ki a fentiekből. Komolyan mondom, nem tudom, mihez kezd velünk Fülöp és a G1-es lelet meg lehet mondott volna valamit neki. Viszont ha később meg mégis fog kelleni valami oknál fogva, akkor az megint egy csomó idő lesz mire elvégzem, mire megkapom az eredményt, mire kapok időpontot, hogy azt ő vagy a HABAB kivizsgálja. Most már nagyon bánom, hogy nem mentem el rá, de mondom én, hogy van valami probléma a döntésképességemmel, ahogy azt korábban is írtam. 

Mindenesetre egyelőre így áll a helyzet. Szépen mappába szedtem minden meglévő leletet, összefűztem az eredményeket, mint valami egyetemi beadandót, remélem jó értékelést kapunk rá, aztán végre átmegyünk mi is valamikor ezen a rohadt vizsgán, és befejezzük ezt az iskolát, amire a természet íratott be minket. Én már nagyon nagyon sokat tanultam itt. Tényleg. Esküszöm.

u.i.: köszönöm szépen Vercingetorix-nak a sok segítséget a vizsgálatokhoz, hogy mit, hogyan, merre csináljak. Remélem jól vagytok!

Ugyan mégis miért szeretnék gyereket?

Tudom, hogy sokaknak biztosan nagyon furcsán hangzik, de én igyekszem már most felkészülni a felkészülhetetlenre, azaz azokra az időkre, amikor a mi életünkbe is belép egy harmadik. Vagy legalábbis gondolatban igyekszem. Najó, egyszerűen csak sokat morfondírozok ezeken a dolgokon, így hogy lépten -nyomon terhesekbe, gyerekes ismerősökbe, cikkekbe, írásokba és mindenféle hasonló dolgokba botlok bele. Talán Fella írta egyszer korábban (elnézést, ha mégsem), hogy mert a szinglik, a meddők, meg a lombikosok érezhetik magukat rosszul, bezzeg a gyerekesek, azoknak nem illik,  hiszen azt várják tőlük, hogy halál boldogok legyenek, attól, hogy gyerekük van. Hezitáltam ezen, hogy én vajon így látom-e a környezetemben, de szerencsére nem. (Azért szerencsére, mert szerintem úgyis van rendjén, ha mindenki kimondhatja a búját bánatát és őszintén beszélhet a nehézségekről. Azt gondolom, hogy ezt senki ne is fojtsa magába, mellesleg nekem ez az igazmondás remélem segít, hogy ne koppanjak majd olyan nagyot a hullafáradtság talaján.) Persze ez a saját véleményem, és az ismerőseim nem reprezentatív minta, de én akárhány gyerekes ismerős élménybeszámolóját hallgatom, három dolgot tudok leszögezni: 1) mindenki máshogy csinálja, és ebből sokszor komoly vita alakulhat ki. 2) egy dologban viszont nagyon nagy az anyai egyetértés: a gyerekezés nehéz, mindenki rosszul viseli, kimerítő, sokak depressziósak is lesznek, magányosak és sorolhatnám. 3) és bár mindenki elmélázott már olykor - olykor azon, hogy milyen jó lenne, ha visszacsinálhatná ezt az egészet, de ha igazából, tényleg döntenie kellene róla, akkor természetesen senki sem adná vissza a Mindenségnek az élet legeslegszebb ajándékát.
Szóval jöjjön néhány -számomra ijesztő- jelenet a közelmúltból a teljesség igénye nélkül:

Van egy jó barátnőm, tudjátok az a típus, akinek minden, de minden elsőre sikerül, amit szeretne, amit elhatároz, az meglesz neki, olyan dolgok is, amik nem teljesen csak rajta múlnak. Természetesen kisbabát is nagyon szeretett volna 30 éves korára, megkapta azonnal, elsőre sikerült neki. Pár héttel vagy hónappal első kisbabája után kimerülten közölte velünk, hogy tudja, hogy bizarr lehet ezt az ő gyerekes szájából hallani, de KOMOLYAN jól gondoljuk meg, hogy ezt akarjuk -e, mert ő nem számított rá, hogy ez ilyen lesz, és mi még meggondolhatjuk magunkat. Ha lesz gyerekem, akkor ez a figyelmeztetés biztosan sokszor eszembe fog jutni. Egyébként csodálatos anyuka, imádja a gyerekeit, szerintem nagyon jól is csinálja, tényleg bizarr volt ezt hallanom, de most már tudom, hogy az iszonyatos kimerültség beszélt belőle. 

Egy másik barátnőm, aki amúgy az éjszakázás királynője volt, és történetesen nem az a bőgő masina fajta, mint én, elsírta magát nekem telefonban az első hetekben és közölte, hogy ennyire ROSSZUL még sohasem érzete magát az életében, ráadásul ennyire FÁRADT még soha nem volt. 

Van egy ismerősöm, akinek konfliktusa volt X.Y-al, egy szingli lánnyal. Szegény lányt éppenséggel nem élete legszebb pillanatában találták meg. Meséli ez a kétgyermekes anyuka ismerősöm felháborodottan, hogy nem is érti, mégis mi az istentől van megkeseredve X.Y., mikor gyereke sincs. Mert ha lenne, akkor megértené, de nincsenek gyerekei, akik MEGKESERÍTHETNÉK az életét. Hmm. Pedig a magányosság érzését én az egyik legszomorúbb dolognak tartom az életben. De úgy látszik van olyan, akinek eszébe jut rosszabb is és akkor képes itt nekem gyerekeknek becézni ezeket az életet olyan sokszor megsavanyító kis szörnyecskéket. 

Napokban együtt sportoltam egy szintén gyerekes ismerőssel. A végén mondta, hogy ez oly' jó volt, csináljuk már máskor is így. Mondtam neki, hogy jó, de én inkább kora reggel vagyok aktív, mert sajnos a munka, a sok túlóra, a feszített munkatempó annyira leterhel, hogy esténként én már nem igazán tudom rávenni magam a sportolásra. Közölte, hogy a reggel tökéletes neki is, és hogy ugyan képzeljem már magam az ő helyébe, mert ha én nem tudom a nehéz munka után rávenni magam, akkor mit szóljon ő, hiszen az ő 1 napja olyan MEGTERHELŐ ÉS FÁRASZTÓ, mint nekem 3 munkanapom egyben. Még azt is hozzátette -valószínűleg véletlenül-, hogy ne tudjam meg soha.

Ám a sátán mégis egy nem tudom hányadrangú ismerősöm személyében jelent meg végül, aki által az is kiderült, hogy van MÉG KEGYETLENEBB dolog a pici gyerekkel való otthonmaradásnál: ez a kétgyermekes anyuka ugyanis egyszer csak úgy gondolta, hogy akkor ő most visszalép a munkaerőpiacra. Róla tudott volt, hogy hát nem éppen az anyagi helyzete taszigálta közénk vissza, s ezért, én - mint kíváncsiskodó, évek óta gyerekért küzdő nő, aki másról sem ábrándozik csak arról, hogy végre kiléphessen a munka világából és otthon gagyorásszon- megkérdeztem tőle, ugyan miért jött vissza, és miért nem maradt otthon a gyerekekkel, akár örökre. A lány megfogta a kezem, és miközben szikrát hányt a szeme, halkan közölte: "Te ezt nem tudod, de BRUTÁLIS dolog két kisgyerekkel otthon maradni, az ŐRÜLET határán voltam, kell a munka, nagyon kell valami mást is csinálni ennyi év után, hidd el nekem!" - ezzel ugye nem mondott újat, tényleg több helyről hallottam már. Viszont 1 év munka után sírva mondott fel, hogy ő nem tudja a részmunkaidejét (!) összeegyeztetni a gyerekezéssel, mert a kettő együtt IRGALMATLAN. Így felülértékelődtek az otthon töltött évek, karrier ide vagy oda, kit érdekel, nem kell az a más, jó az otthon velük. (Csak egy aprócska megjegyzés a félreértések elkerülése végett: én valószínűleg nem fogom tudni megtenni, hogy így kiugorjak háziasszonynak, bármennyire is szeretném majd esetleg, úgyhogy engem nagy eséllyel az anyagi helyzetünk fog visszalökdösni a piacra, mint a magyar anyák úgy nagyjából elég magas százalékát...)

Nemrég olvastam egy könyvet a meditálásról. Nem hittem el, de annak is az utolsó fejezete a gyereknevelés nehézségéről szól, arról, hogy ez mekkora út önmagunkban, kilépve a komfortzónánkból, pedig a többi tartalomnak semmi köze ahhoz. Az ember azt gondolná, hogy legalább a keleti filozófia átszellemültjei fogják ezt fel (picit) másként hozzánk képest, de úgy látszik, hogy még nekik is van komfortzónájuk, amiből néha- néha kénytelenek kibillenni. Hát köszi. Én itt komolyan és totálisan zen akarok lenni a vércukrom stabilizálása érdekében, azt eközben még Buddha is a gyerekezéssel ijesztget! Na, így maradjak nyugodt.

Ez csak pár példa, amit a közelmúltból tudtam felidézni, és számomra félelmetesen bizonyítja, hogy ennek a szülővé válásnak a fele se tréfa, móka és kacarászás, az bizony nehéz lesz, én már nem kevesebbre, mint magára a Purgatóriumra számítok. Ezt persze nem is titkolom a férjem elől sem. Mindenféle ismerős storyját előadom neki, nehogy csalódjon, ha majd itt nem tud alukálni éjszakánként nyugodtan, úgy ahogy igazán szeret. A minap beszéltünk egy jövőévi házújítós projektről, majd mondtam neki, hogy azért ne tervezzen nagyon, mert mi van ha terhes leszek és ha sikerül elég hamar, akkor az a kölök képes lesz megszületni még abban az évben, aztán akkor ugrott is a vidéki házújítás. Erre totál felcsattant, hogy ezt ő nagyon jól tudja, mert már annyit hallotta, és egyszerűen már nem is tudja, hogy mire számítson, de egy dologban biztos, ha nekünk gyerekünk születik az a poklok pokla lesz! Na szép. Ott álltam előtte leesett állal. Azt hiszem, jól sikerült elültetnem a mémet az ő fejében is, nem csak a magaméban. 

Ja, és a férjemről jut eszembe, hogy arról még nem is írtam, hogy egyébként hány házasságot tesznek tönkre a gyereknevelésből eredő konfliktusok.
Komolyan kérdezem, mégis minek akarunk mi gyereket, amikor ez ilyen nehéz és el is hisszük? Tulajdonképpen olyan jó életem van. Ráadásul én töredelmesen bevallom, hogy borzalmasan kényelmes ember vagyok. Régebben én sokkal szorgalmasabb voltam például, de mióta így kiszívott a több éven át tartó túlóra és stressz a munkahelyen, az én hétvégéim olyan Pató Pálosan telnek :'Ej, ráérünk arra még!' Imádok olyankor az ágyban kávézni, 1-2 óra is eltelik mire kimászok a takaró alól, és ha van valami teendő, amihez épp nincs kedvem, hát akkor nem csinálom meg és kész, na akkor mi történik? (Mondjuk abban, hogy ilyen kiválóan el tudjam sajátítani ezt a hétvégi lustaság dolgot, valljuk be, hogy jó partnerem a depresszió is, ami szőrén-szálán eltünteti az esetlegesen bepofátlankodni kívánó tettvágyat). Ha gyerekünk lesz, nem lesz majd pihentető hétvégénk. Kitörlődik az életünkből. Mi lesz majd velem? Begolyózom? Elválunk? Vagy begolyózva válunk el? Normális dolog, hogy én már most ettől rettegek? Tisztában vagyok vele, hogy nekem kicsit több időm van gondolkodni, mint azoknak, akiknek hipp-hopp jön, de nem természetellenes előre felni ráadásul pont attól, amiért annyit küzdök is és annyira akarom? 

Ha 5-6 éve megkérdeztek volna, miért szeretnék majd egyszer gyereket, akkor olyan elcsépelt válaszok jutottak volna eszembe, mint az, hogy azért, mert nagyon szeretem G-t, a legjobb dolog, ami történhetett velem az életemben és micsoda megkoronázása lenne ez a szerelmünknek. Meg hogy a gyerekekből áradó érzelmeknél nincsen tisztább és őszintébb dolog az életben, olyan csodálatos lehet ezt megtapasztalni. Az is eszembe jutott volna, hogy a családosok élete olyan vicces és én imádok társaságban nevetgélni. A barátaim gyerekei között minden felnőtt szakad a nevetéstől, és az a lelkesedés mindig annyira elérzékenyít, amivel az anyák és apák mesélik el a jobbnál jobb hétköznapi történeteket, ráadásul minden alkalommal megmosolyogtatnak, amikor eszembe jutnak. Természetesen ezt ma is így gondolom, de jól besurrant az életünkbe az árnyoldal is, aminek alapvetően örülök. Tudjátok, sajnos az a pesszimista beállítottságú ember vagyok, aki gimiben úgy érezte, hogy egyes lett a dogája, azt jé ötös. (Hát igen, még van mit tanulni ezekből a meditálós könyvekből.) De miért érzem azt, hogy ebben a gyerekezős nehézségben mégsem fogok ilyen kellemeset csalódni? Ám most már legalább tudom a választ a gyerekre való vágyásunkkal kapcsolatos miértekre: ez pedig nem más, mint az ösztön, persze teleaggathatjuk azért egyéb giccses magyarázatokkal is. De milyen félelmetes ereje van ezeknek az ösztönöknek, ugye? Hogy minden ellenére csak akarjuk, mindennél jobban szeretnénk kivenni részünket ebből a számomra sokszor oly' sanyarúnak hangzó sorsból... 

Úgyhogy kedves Gyerektulajdonsok, vigyázzatok, jövőre jövök én is, lenőtt hajjal, macinaciban, idegbetegen és még az is lehet, hogy ugyanolyan depressziósan, mint most vagyok. Mert ez kell nekünk is.

- Pinkman, maga depressziós.

- közölte pár héttel ezelőtt a pszichiáter olyan természetes hangon, mintha csak azt mondta volna, ni csak öntök magának egy kis teát, mert látom, hogy üres a pohara. Hát így. Hála Istennek, hogy még ezzel a lelki micsodával is gyarapíthatom a már meglévő nyavalyáim listáját. Már aggódtam volna, ha itt, ezen a téren nem jön be valami új.

Hezitáltam egy darabig, mennyire merüljek bele ebbe a témába mélyebben, de arra jutottam, hogy ez egy tematikus blog, és a depresszió éppúgy hozzátartozhat a meddő nő életéhez, mint akár egy lombik. Meg amúgy is ígértem azt, hogy jövök még egy pszichiáteres beszámolóval, most legalább van egy olyan, ami picit szaftos. (Mármint értitek, most mi lenne, ha kiderült volna, hogy tök fölöslegesen töltöm az időm terápián, mert nincs is semmi? :))

Soha jobb életszakaszban nem dönthettem volna a terápia mellett, mint a mostani, még akkor is, ha alapvetően nem is feltétlenül a gyerekcsinálás nehéz ügye vezetett ehhez az elhatározáshoz.
Bár biztos vagyok benne, hogy nem most kezdődött e kórság kialakulása sem. Szerintem 2013 októberében kezdtem elindulni a lejtőn, de tény, hogy a 2015-ös évem az, amit borzasztóan szomorúnak látok, és iszonyatosan nehéz benne valami szépet és jót találnom, pedig az eszemmel tudom, hogy biztosan volt, biztosan történt/történik minden egyes nap szép és jó dolog velem. A márciusi pozitív tesztem utáni vetélés teljesen reményvesztetté tett. Nincs mit szépíteni ezen, tényleg azt gondoltam, hogy ennyi volt, nem tudom merre tovább, pedig ha sikerül józanul gondolkodnom, akkor tudom, hogy igenis van még merre menni. Nagyon közeli hozzátartózómat vesztettem el idén, pedig évek óta kérek valakit (?), hogy engedje meg, hagy élje meg az én kisbabám születését is. Nagyon hiányzik a nagymamám. Folyamatosan kimerültnek, fáradtnak érzem magam. A munkámat mostanság a motiválatlanság, kedvtelenség jellemzi, nem okoz örömet már nekem úgy, mint egykor és tudom az eszemmel, ez nem a munka, a cég vagy az évek hibája. Gyakran óriási erőt kell vennem, hogy elinduljak dolgozni. Mindezek mellett sokszor vagyok levert, rendszeres alvászavarral küzdök és a fülzúgásom idén már lassan elviselhetetlen mértéket öltött. Teljesen bezárkóztam, úgy érzem, hogy a korábbi csoportfüggésem már sehol sincsen és a társaságkedvelő énem is sokszor elszigetelődik a szeretteitől. Nem csak a terhesektől. Sokszor van olyan, hogy senki sem érdekel különösképpen. Őszintén szólva hónapok óta egyedül itthon érzem magam biztonságban a kis kanapénkon és az egyetlen ember, akit nem utasítok el és akit beengedek az a férjem. Ha társaságba megyek vagy társaságot hívok az mostanában mindig egy ésszel hozott döntés eredménye, és azért van, mert tudom az eszemmel, hogy nem szabad beragadnom és elutasítanom mindenkit magam körül, de újonnan nem az érzelmeim által vezérelt elhatározás ez, amit az alapoz meg, hogy igazán jól érzem magam az engem körülvett emberekkel. És szintén nem az emberekkel van probléma. Az érzelmi labilitásom sem sokat segít azon, hogy társaságba járjak. Gyakorlatilag bárhol bármikor el tudom pityeregni magam csak úgy. Nem kell különösebb indok hozzá. Őszintén szólva eszemet sem tudom, hogy mikor volt olyan nap, amikor egyetlen egy könnycseppet sem morzsoltam el az arcomon. Pár héttel ezelőtt egy barátnőmmel találkoztunk egy megbeszélt helyen, és úgy volt, keresünk egy helyet, ahová beülhetünk. Elkezdett esni az eső, én pedig egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy tovább menjünk vagy menjek haza. Majd a belváros kellős középen elkezdtek potyogni a könnyeim, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok: hazamenni vagy beülni. Sosem jellemzett a döntésképtelenség. Mindig viszonylag gyors mérlegeléssel, bármit azonnal el tudtam dönteni. Most pedig többször előfordul, hogy sem komoly, sem pedig komolytalan dolgokban nem jutok dűlőre magammal.

Még sorolhatnám, oldalakon át, de nézzük inkább azt, hogy is van ez kezelve, az fontosabb. Mert az nem kérdés, hogy foglalkozni kell ezzel és valahogyan márpedig ki kell jönni ebből a gödörből.
A jó hír az, hogy a doktornő azt mondta, ez azért eddig a szintig normálisnak mondható ebben az élethelyzetben, amiben most vagyok. Gyógyszert a kérésemre nem írt fel. Azért elmondta, hogy sok kismamát ismer/kezel, akik csak így képesek kihordani a gyereküket a nagyfokú szorongásuk miatt és a gyógyszerektől sem kell feltétlen megijedni, vannak ma már jók, amik csak ott hatnak, ahol kell és nincsen hatásuk a terhességre. Na, én ezt nem tudom. Abban maradtunk, hogy féléven át nyomatom az orbáncfű teát nagyobb mennyiségben (3-4 filter/nap).  Mivel a depressziós betegben a szerotonin szint csökkent, ezért jó választás lehet ez a tea, mivel az orbáncfű ugyanúgy az agyban termelődő vegyület, a szerotonin szintjét emeli vagy lassítja annak lebontását, mint sok más antidepresszáns is. Az alvászavarra a melatonint továbbra is szedem, bár megmondom őszintén, néha az sem használ, ha valamire sikerül nagyon rástresszelni.
A terápiára 2-3 hetente járok május óta és a beszélgetések mellett minden alkalommal meditálunk ezzel az imaginációs technikával. Sokat rajzolok, ami kezd egy új fejezetet nyitni az életemben és sok szempontból lehetőséget látok benne az érzelmeim kifejezésére. Bár nem megy túl jól, van mit fejlődni benne, de hátha egyszer... A sport a szerotonin termelés szempontjából is nagyon fontos, de mellette elkezdtem sétálni is szabad levegőn, ami szintén elég megerőltető nekem. Munkából hazafelé - bármennyire sincsen kedvem hozzá- hamarabb leszállok a buszról és többet sétálok. Lehetőleg mindennap ugyanakkor kell kelni és feküdni, de mindennap találnom kell valami apróságot, ami örömet okoz, még ha csak 5-10 percre is és csak magamért, a saját boldogságomért teszem. Ez utóbbin még van mit csiszolni, mert a közöny néha annyira elborítja az agyam, hogy nehéz rájönnöm, mi okoz igazán nagy örömöt.

Mindezt azért írtam le, mert lehet hogy mások is járnak hasonló cipőben és segítség lehet számukra, vagy legalábbis megnyugvás, hogy másnak is van ilyen jellegű gondja. Azokat pedig őszintén irigylem, akik szintén hosszú éve küzdenek, mégis örökre elkerüli őket ez a nyavalyás dolog. Nem mellesleg, ha a depresszió a stresszel együtt járva összefüggésbe hozható a javulni egyáltalán nem akaró 60 perces inzulinommal és magas vércukrommal, akkor igencsak alapos köze van a babaügyhöz is.

Kicsit komolyabbra sikerült ez a bejegyzés, mint vártam. Azt még hozzátenném, hogy azért nem úgy néz ám ki az egész napom, hogy búval baszva ülök a kanapénkon és szenvedek. De tény, hogy naponta sokszor, nagyon sokszor vagyok a gödör alján, viszont szerintem jól haladok, és úgy érzem, hogy sikerülni fog kimászni belőle. Mindig minden sikerül végül, amiért teszek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamikor túl leszek ezen is. Mert tudom az eszemmel, hogy egyszer minden elmúlik. Ez is. 

Dupla ünnep

Mert tegnap voltam az utolsó ultrahangon a 2. ciklusvizsgálat kapcsán, és végre, végre, végre legalább ennek vége, el sem hiszem, úgy örülök:) Már csak vérvételek vannak hátra, de komolyan nagyon megkönnyebbültem, hogy vége. Éljen, éljen, éljen!:) Ezt utáltam gondolatban és hát bevallom a gyakorlatban is a legjobban. Tegnap reggel meg G. a Honvéd Kórházba volt hivatalos spermavizsgálatra, és ő azt találta ki, hogy viszi a cuccost itthonról, csak hát úgy járt, hogy útközben hoppáré kilöttyent az anyag egy része az amúgy direkt erre a célra való üvegcséből. Ő nem is érti, hogyan. Kis szívem, hát én meg igen. Valószínűleg jobban kellett volna alkalmazni a kupakcsavarás technikáját. Mindenesetre így aztán felesleges volt a rákészülés, szevasz vizsgálat,  majd mehet egy hónap múlva újból. Hát így ömlött tegnap a mag és így illant el a peteérés is. Na, mi ezzel ünnepeltük idén a házassági évfordulónkat:) ... Meg persze egy pohár borral. És ez így volt most tökéletes :) Szeretem a férjemet <3