Az első a sport!

Hát én sosem voltam egy sportember, most bevallom. Általános iskolában nem szerettem a tesiórákat, mert túl unalmas volt, középiskolában pedig már szembesültem vele, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok mindenhez. Mindig azon hezitáltam, hogy úszhatnám meg az órákat. Ezekben az időkben én súlyproblémákkal sem küzdöttem, sőt, igazából mindig én voltam a túl vékony, akinek a felnőttek szerint mindig híznia kellett volna, sőt voltak, akik anorexiával is megvádoltak, mert aki ilyen vékony az biztosan direkt nem eszik. Hát mit mondjak, inkább ne ettem volna, mint amúgy azt a sok szemetet, akkor most talán nem lennék IR-es. Még a főiskolán és az egyetemen is mondhatnám, hogy a legvékonyabbak közé tartoztam a magam  168 centijével és az 50 kilómmal, de mivel sikerült elérnem az 50-et, ezért mondhatom azt, hogy valamikor akkortájt indult el a zsírfelszedés horrorisztikus folyamata. Nagyjából 24 éves koromtól. És onnantól nem állt meg. 25 voltam, amikor abbahagytam a dohányzást, én mindent annak tudtam be, fogalmam nem volt, hogy létezik olyan, hogy IR. Szépen sorban jöttek a kilók, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: 53, 55, 58, 60, 63, 65 egészen addig, amíg 29 éves koromra el nem értem a 68-at.  Hát ezt lelkiekben hol jobban, hol kevésbé jól viseltem. A tükörrel nagyjából megbarátkoztam, de a fényképek nézegetése közben persze mindig majd sírva fakadtam. Próbálkoztam mindenféle diétával, fogyókúrával, de a folyamatos éhezés miatt mindig feladtam. Egyszer- kétszer megkíséreltük barátnőmmel a konditeremet, úszást, jógát, de minden edzés után - najó néha edzés helyett- végül beültünk enni és inni. Valahogy az sokkal jobb programnak minősült. Futás, vagy úszás közben, hogy a fenébe lehet megbeszélni az életünk nagy problémáit? Aztán kiderült az IR, jött a metformin, és a -számomra legalábbis- éhezéssel egyáltalán nem járó CH diéta. Nekem ez volt a megmentőm, és én ettől dobáltam le a kilókat magamról, 55-ig meg sem álltam. A sportra még mindig nehezen vettem rá magam, hiszen sosem volt az életem része. Tudtam az agyammal, hogy az IR kezelésében fontos szerepet játszik, ímmel - ámmal bele is kóstoltam néha, de valahogy rendszeresen akkor is nehéz volt ez az első félévben. Minek töltsem ilyen marhaságokkal a drága időm, amikor sport nélkül is ilyen jól ég a zsír, szaladnak le a kilók és még az élet nagy problémáira is jut idő beülni ide-oda barátokkal? Akkor vettem rá magam végül komolyabban, amikor egy idő után nem javult tovább a vércukor értékem, és azt mondta a doki, hogy ha még egyszer ilyen rossz lesz az eredményem, akkor szúrhatom az inzulint, de ha sportolok, akkor javíthatok ezen és megelőzhetem. Innentől, azaz körülbelül 3 éve vált az életem részévé: először heti 3 futás, aztán kombinált edzés, aztán csak súlyzós edzés, váltogattam, attól függ, hogy éppen mikor mennyire voltam elkeseredve az eredményemtől. A lombik előtt ismét sikerült egy nem túl jó vércukor és inzulin eredményt produkálni, remélhetőleg a fogamzásgátlótól, de azóta sem mertem nézetni. Pedig a lombik után ismét felszedtem pár kilót, ráadásul valószínűleg mindet a hasamra, a fene egye meg. Mindenki mondja, hogy a lombik hizlal, de úgy voltam vele, hogy azért biztosan nem az első. Úgy látszik, hogy az én hiperérzékeny és amúgy  is rosszul működő anyagcserémnek elég volt az első hormonbomba. A laparig nem is sikerült leadnom, és ugye utána is kiesett kb. 2 hét a sportból. Azóta viszont ismét újult erővel hajigálom a súlyzókat immáron heti 4-5 alkalommal. A kilók nem jönnek fel, nem is mennek le, de ha minden igaz izommá válnak, legalábbis el nem tudom képzelni, hogy az, amit sokszor erőmön felül végzek hetente ötször, annak ne lenne meg az eredménye.Vettem is egy szép testhezálló trikót és szintén testhez álló rövid nacit az edzéshez. Természetesen csak a nappaliba történő edzéshez, nem a konditerembe vagy ilyesmi. Csak szépen itthonra, hogy meglegyen a kellő motiváció: felveszem, belenézek a tükörbe, a tapi kis trikó alól szép ívben kihangsúlyozódó gonosz kis zsírréteg ezzel jelzi is nekem, hogy van még itt elvégzendő munka és feladat, majd kapom is a kezembe a súlyzókat, nyomom a fekvőtámaszt és a planket meg a társait. Heti ötször egy órát rendszerint 10-11 óra munka után, szorgalmasan és elhivatottan. Pihenésképpen elmegyek futni. Hát ez lett a láncdohányos, elég sok szabadidejét társaságban elütő, közben szemetet zabáló és ivó 50 kilós lányból: fitt, erős és egészséges, ezenkívül - higgyétek el - nemsokára egy boldog kismama is.  

Milyen szülő lesz az ilyen? :)

Megtörtént a laparoskopiás kontroll vizsgálat is a saját dokinál a múlt héten. A vizsgálat előtt szépen levettem a bugyimat, ahogyan azt kell, felfeküdtem a vizsgáló székbe, és vártam, hogy megnézzen. Ő viszont úgy gondolta, hogy ebben a tökéletes pozícióban osztja meg velem a jó tanácsait még  a vizsgálat előtt: "én azt szoktam javasolni a pároknak - amikor így nem találunk semmit - , hogy menjenek el úgy egy 3 hétre a Seychelle szigetekre pihenni, kikapcsolódni, kicsit másra gondolni és az a tapasztalat, hogy összejöhet az a baba természetes úton is, higgyen nekem."

Majdnem mondtam neki, hogy hát tényleg, most, hogy véletlenül felhozta ezt a témát a doktor úr, éppenséggel fel van írva magamnak a napi teendőim közé, hogy leszervezzem ezt a röpke 3 hetes  kis kirándulást, de mindig elfelejtem, valahogy mindig kimegy a fejemből. Aztán nem mondtam, mert lehet, hogy nem értette volna, hogy lehet az ilyesmit elfeledni. Még a végén azt hiszi, hogy amnéziás vagyok. Szóval ott fekszek bugyi nélkül, széttárt lábakkal,  és inkább csak bólogatok a dokinak kellő komolysággal, hogy milyen igaza van. Kár, hogy közben nem mutatott valami katalógust, mint az utazási irodákban szokták, lapozgathattuk volna együtt,  hogy jobban megjöjjön a kedv, a szép képek jól beleégjenek az agyamba, mert pont megfelelő kényelemben éreztem magam ehhez a felhőtlen kis tervezgetéshez ott félmeztelenül terpesztve.
Közben meg most arra gondolok, hogy akarjuk - e mi egyáltalán azokat a kölyköket rendesen? Már évek óta csak a nyamvadt Balcsiig vagyunk képesek eljutni...! A környező országokat már le sem merem írni... Nincs egy kevéske 3 hetünk, hogy kiszakadjunk a versenyszférából? Itt van a kutya elásva! Hát könyörgöm, milyen szülő lesz az ilyenből, kérem szépen? :)
Jaj, azt el ne felejtsem megemlíteni, hogy azért a vizsgálat is megtörtént persze. Imádtam, mert minden a legnagyobb rendben volt,  így végre 3 hét kihagyás után lehet rendesen szexelni és órákat ázni a fürdőkádban (legalább ott).

Nos, ugyan még nem foglaltunk szállást, mert van itt egy kis vita, G. máshová menne inkább, én meg mondom neki, hogy ez nem kívánságműsor, ne legyen már ennyire önző, itt Seychellen jön a baba! Mit nem lehet ezen megérteni? A hétvégén azért lefotózkodtunk a konzulátus előtt, hogy semmiképpen ne felejtsük el ezt a témát, na meg titkon bízunk abban, hátha a mi gyerekeink egyelőre beérik ennyivel is (meg a Balcsival és néhány közelebbi országgal) ;-)

2. lombik konzultáció

Telnek és múlnak a napok, vagyis hát jobban mondva repkednek a hónapok. A héten túlestünk a 2. lombikkonzultációnkon is. Vártam már, hogy mit fog mondani a doki, mit fog velünk kezdeni, és hogyan lesz a folytatás. Azzal kezdte, hogy nem igazán tudja, hogy miért nem sikerült. Merthogy gyakori, hogy ilyenkor kiderül, hogy a megtermékenyüléssel vannak a gondok, mármint hogy például csak ICSI-vel tud megtermékenyülni a petesejt. De nálam ilyenről szó sincsen, mert mind két megtermékenyítéssel fejlődtek az embriók (ICSI-vel és simán is). Kicsit úgy érzetem, hogy számított rá, hogy ilyen "egyszerű" problémával találjuk szembe magunkat, én mondjuk nem, merthogy voltam már "terhes" párszor természetesen. Igazából sok mindenről beszéltünk immun terápiákról meg a szteroidról is. Azt kell, hogy mondjam, hogy most nagyon nyitott volt a doki, mármint, hogy nem vetett el semmit egyből abból, amit mi felhoztunk, az IVIG-ről is azt mondta, hogy van ami mellette, van ami ellene szól. Persze nem azt mondom, hogy itt csepegni fog az infúzió, sőt egyáltalán nem, csak látszik, hogy foglalkozik a témával és a legjobbat akarja. Szimpatikus hozzáállás volt.
A szterioddal viszont nem tudom mi legyen, és ő sem segített túl sokat ezzel kapcsolatosan. Kérdeztem, hogy fel kellene-e emelni az adagot, azt mondta, hogy nem javasolná, de ha szeretném, akkor valamennyire fel lehet. Mondtam neki, hogy éppenséggel nem szeretném, ez az egész szituáció viszont történetesen nem arról szól, hogy én mit szeretnék, mert igazából azt szeretném, ha G.-vel ma este nedvesre szexelnénk a lepődőt, majd 2 hét múlva könnyes szemmel - kezemben tartva a 2 csíkos tesztet - pattannék a hasára egy álmos hajnalon, miközben ő még az ágyban ébredezik, és közölném vele, hogy bekaptam a legyet, Drágám, készüljél fel, itt életmódváltás következik. (..."Készüljél fel"- könyörgöm, három és fél éve készenlétben áll szegénykém, mint valami tűzoltó, már lassan el sem tudom képzelni azokat a családokat, ahol ilyen történik, hogy valakiknek gyorsan, hirtelen, röpke 9 hónap alatt kell erre felkészülni.) Nos, hát, ha valaki megkérdezné tőlem, akkor valami ilyesmit szeretnék a legjobban, de a mi életünk már igencsak régen nem arról szól, hogy mi az, amit én szeretnék vagy mi mit szeretnénk, és egyszerűen nem tudok azzal a helyzettel mit kezdeni, hogy mindig akkor estem csak teherbe, amikor azt szedtem, viszont a doki is elmondta, hogy a beágyazódásnál okozhat problémákat, ha megemeljük az adagot. Na, tök jó. Pont teljesen lehetetlen helyzet, teljesen lehetetlen eldönteni, mi lenne a helyes. Úgyhogy abban maradtunk, hogy most nem emelünk. De igazából úgy érzem, hogy ezen a téren csak sötétben tapogatózunk és próbálkozunk. (Mit is tehetnénk mást?)
A stimuláció gyakorlatilag ugyanaz lesz, mint eddig kivéve a fogamzásgátlót (ohhh, hála a jó Istennek!), minden egyéb, a Menopur is marad. Plussz kaptam egy étrend-kiegészítőt, Béta Defend a neve. Na, meglátjuk...Kicsit szkeptikus vagyok az utóbbival, mármint úgy értem, hogy már annyi vitamint szedek, ezek mellé meg ott van még az inozitol, a diéta, a sport, hát ha rajtam ez az étrend-kiegészítő segít...hát nem mondok semmit, mert persze hajrá, nem vagyok én semmi jónak az elrontója, bízzunk benne. G. is kapott egy vitaminkészítményt, merthogy ki lett hangsúlyozva, hogy az embriók minősége rajta is múlik, természetesen. Úgy örült, hogy most ő is részt vesz ebben a mókázásban és kacagásban. Látom, ahogy szenved a tehetetlenségtől, és legszívesebben magának adogatná be az injekciókat, ha az segítene <3
Mikor kezdünk? Áprilisban! Csodálatos hónap lesz az nekünk. Ez lesz a mi tavaszunk!

Celluláris immunstátusz és Th1/Th2 citokinek

Megérkezett a Laboratórium Kft-nél végzett vérvétel eredménye is: 

A B és T lymphocyta sejtarány normális. Az NK lymphocyta sejtarány is normális. Az aktivált T lymphocyta sejtarány normális, A helper/szupresszor sejtarány normális.

NK funkció: A flow citometriával végzett (K562-s target sejtek segítségével számolt citotoxicitás index) NK funkciós vizsgálatnál csökkent aktivitást mértünk: 67% (normálérték : 80-120%) Sikeres reproduktív folyamathoz szükséges, hogy az NK lymphocyta sejtarány értéke <15% legyen, ideális esetben 12% alatt. Az emelkedett NK sejtarány és/vagy a fokozott NK funkció sikertelen IVF-t, ismétlődő vetéléseket és beágyazódási zavarokat okozhat. Nekem ez 8.6 %, szóval úgy gondolom, hogy NK téren rendben is vagyunk, sőt az NK aktivitás igazából jó alacsony is, nem tudom, hogy az egyéb téren okozhat-e komolyabb problémát egy kis influenzán vagy valamilyen taknyos nyavalyán kívül, mert ha nem, akkor nem nagyon érdekel, legyek terhes és akkor nekem az már bőven elég, normálérték ide vagy oda. 

A Th1/Th2 citokinnél viszont már egy kicsit problémásabbnak tűnt a dolog. A Th1/Th2 citokin arány maximális értéke az eredmény szerint 94, nekem ezzel szemben 172, ez pedig Th1 túlsúlyt jelent, ami fokozott celluláris reaktivitásra utal. Igazából azt olvasom, hogy ez nem olyan nagy probléma, akkor ha egy terhességnél az immunrendszer a Th1 dominanciából átvált Th2 túlsúlyra, ugyanis ez járul hozzá ahhoz, hogy az immunrendszerünk tolerálja az embriót. Normális esetben ez minden terhességnél meg is történik. Van néhány ismeretlen ok, amikor viszont ez a váltás nem következik be, ez pedig a magzat kilökődéséhez vezet, vagy egyszerűen az embrió nem tud beágyazódni. Fasza. Gondoltam, akkor lehetséges, hogy van itt egy kis immun bizbasz. G.-t annyira izgatta az eredményünk, hogy azon nyomban fel is hívta Fülöpöt. (Pedig nem is az orvosunk, egyszer voltam nála, még 2013 év végén.) Még jó, hogy annyira szereti ez a doki a szakmáját, hogy készségesen megmagyarázta G-nek a laboreredményemet telefonon 20 percen keresztül. (Azért tényleg jó fej, meg kell hagyni. A jellemző inkább az, ha fizetek is egy orvosnak, akkor is leráz 5-10 perc múlva.) A lényeg a lényeg, nem mondta, mi legyen a teendő, azt se, hogy menjünk be hozzá, majd ő megoldja:) Viszont megnyugtatott, mert azt mondta, hogy nem feltétlenül jelent rosszat ez az eredmény. Akkor lenne gond, ha az NK is magas lenne, akkor feltételezhető, hogy kellene az IVIG, de így azért nem biztos. (Feltéve, ha valakinek megítélik, ugye ennek elég körülményes a menete, ezt is taglalta G-nek) Ennek azért nagyon örülök, bár nem bántam volna, ha megmondta volna, hogy mivel billentsem át az arányokat egyik oldalról a másikra. De ne legyek már telhetetlen.
Közben válaszolt egy immunológus is, akinek elküldtem az eredményemet, és ő azt írta, hogy ezek a citokinek inkább a teherbeesésnél játszanak szerepet, és nem a vetéléseknél, beágyazódásoknál. Így ő nem gondolja, hogy ezzel különösebben foglalkoznom kellene. Na, tök jó. Végre találunk valami eltérést, és kiderül, hogy ez nagy valószínűséggel nem a probléma oka. Tudnám, hogy akkor minek csináltattam meg a vizsgálatot?  (Mármint minek javasolják?) Ha nincs eltérés az nagyon frankó, de így, hogy van eltérés, kiderül, hogy az sem olyan nagy baj? Mindegy. Egyelőre örülök ezeknek a híreknek, mert ebbe az immunos dologba annyira nem szeretnék belemerülni, ha nem muszáj. Nekem erre most nincs időm. Mármint ez ügyben kivizsgálásokra szaladgálni. Tele vagyok munkával. Megyek is.

Laparoszkópia műtét és azután

Szerencsére a műtétről való döntés és a műtét között nem sok idő telt el, így nem volt sok időm idegeskedni sem. Egyébként is új fogadalom, hogy próbálom kicsit lazábban venni a dolgokat, mert a sok aggodalom és stresszelés nem sokat használ, ezt azért elmondhatjuk. Eljutottam arra a szintre, hogy vártam és hálás voltam azért, hogy ilyen hamar túleshetek rajta. Nem mondom, hogy egyáltalán semmi rossz nem fordult meg a fejemben, mert hát van még mit gyakorolni ezen a stresszmentes életen, de ezeket tudatosan próbáltam kizárni magamból. Egyáltalán nem féltem a műtéttől, mert tudtam, hogy aludni fogok, nem féltem a fizikai a fájdalomtól sem, mert tudtam, hogy egyszer elmúlik. Azért viszont nagyon imádkoztam, hogy ne történjen semmi végleges dolog, ne érjen minket visszafordíthatatlan veszteség. 

A műtét előtt két napon át koplalni és éhezni diétázni kellett. Már az első napon csak folyékony dolgokat ehettem: mint a húslevesleves, mindenféle zöldség és tészta nélkül, csak úgy a lé, valamint kávé, tea és víz, de én ittam 100%-os almalevet is, hogy némi szénhidrátot is vigyek be azért. Minden rosszban van valami jó, mert frankó tejhabos kávékat készítettem agave sziruppal, és az üdítőnek is igencsak örültem, mert mióta diétázom, feltűnően kerülöm ezeket az itókákat. Ugye IR diéta során az ember kétszer is átgondolja, hogy milyen formában osztja el azt a nem túl bőkezűen mért CH adagot (nálam 160 gramm). Százszor inkább 1-2 alma, mint pl. 1-2 dl tej. A második napon kellett bemennem a kórházba korán reggel. Ezen a napon volt az EKG is, és egy felvilágosítás is az aneszteziológus részéről, valamint természetesen tovább folytatódott a koplalás és az egész hercehurca számomra legkellemetlenebb része a hashajtózás. Ilyet kellett már csinálnom, akkor is, amikor végbéltükrözésen voltam pár éve, de hát azon otthon estem túl. Valljuk be, kellemesebb és nyugodtabb itthon 20-30 percenként a tökéletesen takarított WC-re szaladgálni, majd utána szintén a higiénikus, saját fürdőszobában tisztálkodni, mint egy kórházban néhány idegen szobatárssal... Szóval ezt a napot igazán tölthettem volna otthon is, és csak műtét napján mentem volna be a kórházba, de persze megértem, hogy ez a protokoll része, és hát kibírtam azért. A szobatársamat előző nap műtötték ugyanezzel, és nagyon elkeserített, ahogy őt láttam meg persze sajnáltam szegényt. Szenvedett, fájt neki, és nem is tudott felkelni, csak segítséggel tudott elmenni WC-re is, és ha jól emlékszem fel sem kelt egész nap sétálni vagy ilyesmi, mindennek tetejében háromszor vagy négyszer hányt és talán csak egy falatot evett, de azt is kihányta, inni is alig ivott. Ott lebegett előttem, hogy ennek fele sem tréfa, ha ez így működik majd velem is, de nyugtattam magam, hogy túl leszek rajta és egyre jobb lesz.
Az éjszaka nyugodtan telt, kaptam egy Xanaxot, hát nem sokat hezitáltam, hogy bevegyem-e. Nagyon jól tettem, mert nélküle biztosan nem sokat aludtam volna, de így...egyáltalán nem izgultam éjszaka, sőt másnap reggel - mint valami rossz drogos- alig vártam, hogy bevegyem a műtét előttre szánt Dormicumot is. Persze jó korán keltem, mert a hashajtózás tartott még hajnalban is. Jobban izgatott, hogy mi lesz, ha ennek nem lesz vége a műtétig, mint maga a műtét. Elképzeltem, ahogy lepattanok a műtőágyról az altatás előtt és kirohanok anyaszült meztelenül WC-t keresve. Hiába, ilyenkor mindig beindul a fantáziám. De persze nem így történt, időben elmúlt. Én mondom, ki van ez találva. Az operáció előtt 1 órával kellett levetkőznöm teljesen, kaptam infúziót, és akkor vehettem be Dormicumot is. G. is megérkezett, hogy előtte még megölelgessen és fogja a kezem, amíg lehet. Kicsit pityeregtem, mikor megláttam, de tuti, hogy az is a gyógyszertől volt. 8-kor jött értem a műtősfiú, aki lepedőbe csavarva elvitt. Betoltak a műtőbe, ahol szépen beállítottak, leszíjaztak, és kedvesen elbeszélgettek velem. Már nem nagyon emlékszem, hogy miről. Csak azt tudom, hogy nagyon tetszett a műtős lámpa és arra gondoltam, hogy tök jól nézne ki valami ilyesmi a mi nappalinkban is. Aztán szédülés és ájulás és valami ilyesmi történt velem is:

forrás:http://www.sundaytimes.lk/

forrás:http://www.debrecensun.hu/ (fotós:Czeglédi Zsolt)

A műtőben ébredtem, és biztos, hogy az volt az első kérdésem, hogy találtak-e valamit, de nem mondták el. Nagyon fáztam, miközben toltak ki a műtőből a szobám felé, nagyon remegtem. Megláttam egy órát a falon és láttam, hogy fél 10 van, megállapítottam, hogy nagyon hamar végezünk és akkor valószínűleg nem találtak semmit, vagy ha találtak valamit, akkor azt nem tudták helyben megoldani. G. egyből ott termett, úgy örültem neki, és annak is, hogy nem fáj semmi. Míg aludtam, G. is hazament, hogy pihenni tudjak, meg volt beszélve, hogy 4re visszajön hozzám. Nagyon hamar összekapartam magam. Hát a szobatársammal ellentétben én délben teljesen egyedül öltöztem fel és teljesen egyedül mentem el az első pisire is. Na, nem mondom, hogy kipattantam az ágyból, de nem érzetem azt, hogy egy mensis görcsnél erősebben fájna a hasam. A varratokat is csak akkor éreztem, mikor felkeltem, mocorogtam, de azok is kibírhatóak voltak. Inkább attól féltem, hogy szét ne szakadjanak, hogy megerőltetem magam. Írtam G-nek, hogy ha tud, akkor bejöhet hamarabb is, mert tök jól vagyok, de a másik dolog az, hogy farkaséhes is, és nekem ennem kell, de kajám semmi (nem gondoskodtunk róla, mert a szobatársamból kiindulva azt hittem, hogy vizet sem leszek képes inni). Felhívott egy pékségből, mert péksütit kívántam és sorolta a repertoárt, hát legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy vegyen meg mindent, amit ott kínálnak, de legalábbis hozzon be egy egész elefántot. Mikor megérkezett G., mondtam neki, hogy sétáljunk, mert elég nyomasztó ott feküdni egész nap a szobában meg tényleg tök jól voltam. Séta közben találkoztam egy nővérrel, megkérdeztem, hogy ehetek-e péksütit meg ihatok-e kávét, és azt mondta, hogy aki így sétál műtét után az teljesen nyugodtan ehet és ihat. Sokkal de sokkal rosszabbra számítottam, tényleg. Miután G. hazament bejött egy barátnőm is meglátogatni, és a telefonom is folyamatosan csengett, érdeklődött a család, néhány barát, így majdnem estig kint sétáltam a  folyosón. Lefekvéskor meg arról fantáziáltam, hogy vajon, hogyan szökhetnék haza. Örülök, hogy ilyen szívós a testem és annak is, hogy azt hiszem, elég magas a fájdalomküszöböm is, meg úgy tűnik, az altatás is egész jó cimborám lett. Egyelőre nem csalódtam benne;) Miután másnap korán reggel konzultáltunk az orvossal az eredményről, hazaengedtek.
Nos és akkor a lényeg ismét a végére maradt, mégpedig az, hogy mit is találtak? Hát kérem szépen, az égegyadta világon semmit, de semmit sem. Leesett az állam, de láthatólag a doki is egy kicsit többre "számított". Az a sok rendellenesség, ami egyébként beágyazódási problémákat okoz, és ezzel a műtéttel lett volna felfedezhető, mind kizárható és esetünkben nem itt kell keresni a probléma kulcsát.  Így a feladatot még mindig nem sikerült megoldani. Ennek ellenére teljesen igaza volt Estnek az előző bejegyzésemben tett kommentjében: tényleg boldogok voltunk az eredménytől. Meglepett, és persze az agyunk is elkezdett pörögni, de hamar leállítottuk és hálát adtunk annak, ami van. Hálát adtunk azért, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy nincsen komoly bajom és nem azzal ébresztettek fel az altatásból, hogy "Pinkman, minden rendben van, mert életben van, de olyan súlyos problémát találtunk, hogy a méhét el kellett távolítanunk". (Mert azért azt be kell ismernem utólag, hogy ilyen és hasonló gondolatokról kellett leállítanom magamat a műtét előtt. Általában persze sikerült kiverni a fejemből őket, de néha be-be villant az alattomos!)
Hogyan tovább? Először is próbálok kicsit lelassítani, még akkor is, ha ez 3,5 év után piszok nehéz tud lenni. Megvárom az immunológiai vizsgálat eredményét, és ha ott is minden rendben, akkor tavasszal elmegyünk a 2. lombikunkra. Majd annak a kimenetelétől függ, hogy hogyan tovább. Borzasztóan remélem, hogy a folytatást már egy kerekedő pocakkal találjuk majd ki, ezzel pedig egy másik útra léphetünk, és végre egy egészen másik irányba indulhatunk el.

Laparoszkópia konzultáció

Szóval az úgy volt, hogy úgy rácuppantam erre az endometriózis témára, mint gyerek az anyatejre. Merthogy azzal kezdődött, hogy elolvastam egy egyszerűcske wikipédia bejegyzést, és például rájöttem, hogy az ott felsorolt tünetek közül sajnos minddel rendelkezem. Mindez pedig annyira a fülembe ültette a bogarat, hogy nem is tétlenkedtem, egyeztettem az orvosommal, és megkérdeztem a véleményét. A tüneteimre és az előzményekre tekintettel abszolút javasolta a laparoszkópiát, ami engem nagyon megnyugtatott, mert így legalább nem csak az én őrült ötletem lesz, hogy megműtessem magam (lehet, hogy teljesen feleslegesen). Kapásból legalább öt dolgot felsorolt, ami beágyazódási problémákat okozhat, és csak laparral látható (uh-val nem).

A konzultáció alkalmával próbáltam megkérdezni a  dokitól, hogy ha találnak valamit azt egyúttal majd ki is veszik, vagy felébresztenek, elmondják, majd pár hét múlva visszaaltatnak és egy másfajta műtét során veszik-e ki. Persze nem hagyta, hogy megkérdezzem, mert azonnal leteremtett, hogy ne szaladjunk ennyire előre, bízzunk benne, hogy nem találunk semmit. Mikor végeztünk, meséltem G-nek, hogy én csak ennyit akartam megkérdezni a dokitól, de nem hagyta. G. mondja, hogy hát igaza van a dokinak, tényleg bízzunk benne, hogy nem találnak semmit. (Egyébként azóta tudom, hogy amit tudnak ott egyből meg is oldanak:)) Sétálunk hazafelé kézen fogva, majd pár perc csend után, mondom a férjemnek, hogy de mi lesz ha nincs ott semmi. Akkor kiderül, hogy nem ez a gond, és tök fölöslegesen vetettem alá magam a laparnak? Jó nagyot nevettünk magunkon és mint két bolond ott álltunk egymással szemben, hogy akkor most végül is mi a fenének örüljünk, hogy ha nincsen ott semmi, vagy ha van és azt végre a probléma okának kinevezhetjük? A problémát pedig megoldják, én pedig mesébe illő módon tavasszal szépen bekapom a legyet.
Merthogy úgy tűnik, hogy talán van is remény egy tavaszi lombikhoz. Nagy szerencsémre a ciklusom pont jól időzített az operációs tervezési naplóhoz, így aztán ha minden jól alakul, jövő héten laparoszkópia. Lányok, ez még nagyobb bulinak ígérkezik, mint a HSG volt...! Egyébként nagyon örülök, hogy túl leszek rajta ilyen hamar, és bízom benne, hogy nem derül ki semmi komoly probléma. Természetesen hamarosan jelentkezem egy szépséges beszámolóval a nagy műtéti fesztiválról.

Egy kétségbeesett embriógyilkos (?) vallomása

Az kimaradt az előző bejegyzésből, hogy ami miatt annyira magam alá kerültem az első lombik hiábavalósága után annak tulajdonképpen nem csupán a sikertelenség volt az oka. Bár természetesen csakúgy, mint az első inszemináció alkalmával, úgy gondoltam, hogy a lombik egy csodaszer, és abból csak jól lehet kijönni, de nyilván hamar elszállt ez a naivitás belőlem, és ismét lejöttem ide a földre a többiek közé, hiszen sok mindenkit olvasok és sok mindenkivel beszél az ember várakozás közben a Kaáliban is, ahol azért kiderül, hogy többen ülnek ott másodjára, harmadjára vagy negyedjére és le se merem írni, hogy még hanyadjára. Bár az utolsó pillanatig próbáltam hinni a sikerben, de az eszemmel felfogtam, hogy ha nem leszek olyan szerencsés, hogy ez elsőre sikerül, akkor sincsen minden veszve, nem kell itt összeomlani. Majd másodjára menni fog. Vagy harmadjára. Nekünk G.-vel csak egy kívánságunk volt, ez tulajdonképpen még jóval a lombik előtt megfogalmazódott bennünk, az pedig az, hogy csak nehogy megint biokémiai terhességgel végződjön, mert ha így lesz, akkor szerintünk nagyobb a baj, mint azt gondolnánk. Inkább ne sikerüljön csak úgy lazán, de ha jön egy 4. biokémiai terhesség, akkor ott tovább kell kutakodni a baj után, újabb vizsgálatok sora kell, hogy következzen, amikbe - valljuk be őszintén- már elég rendesen belefáradtunk és semmi kedvünk a meddőség még mélyebb bugyraiba leásni. Már elég mélyen vagyunk most is, inkább felfelé kellene most már jönni, nem pedig lefelé. Mert nem elég ám teherbe esni, azt meg is kell tartani, de mégis hogyan? És persze újabb és újabb bizonytalanság, hogy megtaláljuk-e valaha is a bajt, vagy majd csak 50 évesen, amikor túl késő lesz mindenhez, mert már én sem leszek hogyismondjam túl üde állapotban egy lombikhoz és lehet, hogy G-t is elhagytam már, azért mert mindennél jobban szeretem őt a világon és azt szeretném, hogy eressze a világba a tökéletes spermáit és lehessen saját gyereke.
Végül is mondhatom, hogy a biokémiai terhességet valahol sikerült is elkerülni, mert hát nem teszteltem pozitívat. Ennek ellenére bárhogyan is próbáltam a homokba dugni a fejem (mert igen, őszintén szerettem volna ezt tenni), és elhinni, hogy még jóval a beágyazódás előtt vesztettem el a Mazsolákat, és nincsen semmi gond, csak egy rossz, akarommondani nem túl jó minőségű szériát sikerült kifognom, és majd a következő jobb lesz, de egyszerűen nem tudom. Szerintem egy hajszál választott el a pozitív teszttől, és tényleg nem szeretnék őrültnek tűnni, aki azt akarja bebizonyítani, hogy ő érzi, hogy vele van egy embrió, vagy belelát a méhébe, mert ez egyáltalán nem így van. Csupán 3 pozitív teszt után nagyon jól tudom, hogy milyen érzés. És ez pont ugyanolyan volt, mint amikor az előző kettő befejeződött. (Az első kicsit más volt, mert ott a 6. héten lett vége) Az a baj, hogy félek tőle, hogy nálam a beágyazódással vannak problémák, vagy a testem veti ki és gyilkolássza az embriókat, vagy ami még rosszabb esetleg mindkettő fennáll. Ha ez így van, akkor úgy gondolom, hogy nincs sok esélye sehányadik lombiknak, amíg nem derítjük ki, hogy ennek mi az oka.
Persze már régóta bújom az internetet a meddőség immunológiai okainak kutatásával kapcsolatosan, de most úgy érzem, hogy aktuálissá is vált néhány vizsgálat elvégzése is. Bevallom korábban azért nem tettem ezt meg, mert nagyon bíztam abban, hogy ha úgy szedem a szteroidot, ahogy Fülöp azt annó javasolta, tehát csak a beültetésig (és a 6. hét után), akkor sikerülhet. Ám most úgy néz ki sehogyan sem jó. Úgy se sikerül, ha folyamatosan szedem a Prednisolont (előző 3 biokémiai terhesség, meg ahogy Krizsa is javasolta) és akkor sem sikerül, ha csak beültetésig teszem ezt (Fülöp). Lehetséges, hogy valahol máshol kell keresni a probléma okát. Annyira nem szeretnék előre rohanni, mert szeretném Krizsával is megbeszélni, és kíváncsi vagyok, neki mi a véleménye, ő mit javasol, de nem bírtam ki, és addig is azért a Laboratorium Kft-nél elvégeztetek néhány bárki számára elérhető vizsgálatot (Cellularis immunstatus, NK funkció, Th1 és Th2 citokinek). Azért írom, hogy bárki számára, mert a G1 labornak is van egy habituális vetélések immunológiai okainak diagnosztikájára vonatkozó csomagja, ami viszont egy adatlap kitöltéséhez kötött, amihez nekem még nincsen meg minden vizsgálatom, így anélkül nem csinálják meg, pedig nagyon nagyon szeretném, de lehet hogy emiatt a fránya adatlaposdi miatt azt most kicsit csúsztatnom kell.
A másik feltevésem még az endometriózis. Volt idő, amikor tartottam tőle, hogy nekem az van, mert olyan fájdalmas menstruációval küzdöttem, hogy gyógyszer nélkül aludni sem voltam képes, pedig úgy érzem, hogy nekem azért elég magas a fájdalomküszöböm. Olyan furcsa, mert ez elmúlt 2014-ben, ezért nem is izgatott nagyon. Lehet, hogy a hormonkezelésektől hagyott alább a fájdalom? Ezt is meg akarom beszélni a doktorral, hogy javasolja-e a laparoszkopiát, ugyanis az endometriózis is okozhat beágyazódási problémákat.
A harmadik feltevésem meg ez a fránya IR-el küzdött szélmalomharc: a sok sporttal, diétával és metforminnal rendezem az eredményeimet, amennyire csak lehet, aztán a hormonok és szteroidok jól lerontják. Okozhat ez is beágyazódási problémákat. Itt viszont akkor azt tudom elképzelni, hogy a lombikos ciklusban lefagyasztjuk az összes embriót (persze, ha lesz mit lefagyasztani...), nincs transzfer, csak mondjuk 2-3 hónap múlva egy FET, amikor rendeződik az inzulin.
A további legjobb ötleteimet természetesen a legvégére hagytam: az egyik a béranyaság lenne, de mivel tudom, hogy ez itthon nem túl működőképes (és leszögezem azt is- mielőtt elvinne a rendőrség-, hogy ez nem egy burkolt hirdetés volt), ezért esetleg megpróbálhatnám felvetni a Kaáliban, hogy kíséreljék már meg ugyan elvinni a kisgyerekezdeményeinket 5 nap helyett mondjuk úgy 9 hónapig. Ezért bármit otthagynék letétben...Természetesen bőkezűen adogatnám be a fejlődésükhöz szükséges összes folsavat, vitamint, ásványi anyagot és bármit, amire csak szükségük van. Egy kellemesen temperált, steril és hangulatos laboratóriumban úgy hiszem, nagyobb biztonságban lennének, mint nálam. Mi pedig G-vel megígérnénk, hogy 9 hónap után a világ legeslegboldogabb apájaként és anyájaként egy pár darab cuki kis mózeskosárral a kezünkben értük mennénk, és akárhányan is lennének, elhoznánk őket onnan az Istenek hegyéről, ide, haza.
Egyébként meg fogalmam nincsen. Csak úgy szaladgálnak a gondolatok a fejemben így év eleje tájékán, ugye túl sok idő volt gondolkodni itt az ünnepek alatt és hát alig várom, hogy konzultáljunk a Kaáliban februárban.