Nagy izgalom

Tudom, hogy még sok minden szörnyű dolog történhet és kiderülhet a terhesség 40 hete alatt, de valahogy akkor is egy komoly vízválasztónak találtam ezt a 12. heti ultrahangot. Talán azért voltam nagyon nyugodt ezidáig, mert tényleg felfoghatatlan ez az egész ami velünk történik, és bár belehaltam volna már kicsit abba is, ha mondjuk a 9. héten nem él a Csemete, de őszintén szólva nem lepődtem volna meg teljesen azon, ha mi nem jutunk el túl messzire. Viszont ahogy közeledett ez a vizsgálat úgy realizálódott bennem, hogy tényleg nagy esély van rá, hogy megszülessen ez a gyerek, és nevelhessük őt, óriási félelemmel töltött el, hogy ez az álom elmúlhat akár egy szempillantás alatt. Annyira szeretném, ha minden rendben lenne vele végig.

Szóval volt egy kis gyomorgörcs és félelem bennünk, az idő is baromira lassan telt, pláne a megelőző pár napok. Kombinált tesztet kértünk, egyrészt annak pár órán belül megvan az eredménye, és elsőre mindenhol leginkább ezt javasolják. Megmondom őszintén, jó hogy feküdni kell ezeken az ultrahang vizsgálatokon, mert szerintem az ájulás kerülgetett, amikor behívtak. Először annak örültem, hogy viszonylag hamar megláttam, hogy él a gyerek, pedig rettentő rosszak voltak a látási viszonyok. A doktornő azt mondta, olyan mintha lett volna már egy nagyobb hasi műtétem, vagy mondjuk a molettebb nőknek szokott az ultrahang ennyire rossz képet mutatni, de van pár eset mikor ez egy ilyen adottság. Molettnek ő sem vallott, de szerencsére most én sem magamat, így nem maradt más, mint az izomnövelés okozta kockahas :) Azért remélem, hogy ő elég tapasztalt ahhoz, hogy pontosan méregessen ilyen rossz látási viszonyok között is... Az ultrahangon minden rendben volt, mindene megvan a kis ficánkolónak, és minden érték határértekén belül volt. Már ezután bőgve hívtam fel az anyukámat és a barátnőmet is, akik szintén halálra izgulták magukat értünk és elmondtam pár imát, hogy a vérvétel is jó dolgokat jósoljon. Bár kissé szomorúan hívott be minket a biológus a konzultációra, amitől a férjem is meg én is elfehéredtünk, de szerencsére szuper eredményeket kaptunk. Bízom benne, hogy tényleg így van és így is marad végig. A nap további része csodálatos volt, szerintem a felhők felett jártunk-keltünk és valahogy minden olyan könnyű volt. El is mondtam a terhességet még két nagyon közeli barátnőmnek, akikkel percekig bőgtünk együtt a telefonban. Senki sem hitte már el, hogy ez velünk megtörténhet és hihetetlen volt hallani és érezni azt a boldogságot és szeretet, ami belőlük is áradt. 

Bárcsak továbbra is minden ilyen sima ügy lenne...

13+2 hét.

Első trimeszteri összefoglaló

Legalább egy hete szeretnék írni, de egyszerűen alig van időm. Egyrészt nyáron mindig elég sok a program munka után is és minden hétvégén, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy teljesen használhatatlan vagyok, mire hazaérek, annyira elfogy az energiám délutánra/estére. És azt hiszem, ezzel el is mondtam minden "komolyabb" első trimeszteri terhestünetet. Ólmos fáradtság, amitől nagyjából csak aludni vagyok képes, akár járás közben is. Nem egyszer kaptam magam azon, hogy félig csukott szemmel jártam - keltem a városban, és volt olyan, hogy a Rákóczi téren is elszenderedtem egy padon ülve, míg vártam egyik barátnőmet. Szép látvány lehettem. Talán ennek lassan vége lesz, és újra aktív leszek. Egyébként úgy nagyjából a 6-7. héttől a 11. hétig volt jelen némi émelygés és szagokra való érzékenység, de tulajdonképpen semmi több. Régen annyit gondolkoztam rajta, hogy mit érez az ember a méhében, meg a hasában, amikor benne van a magzat és hihetetlen volt számomra, amikor rutinos terhesedők arról számoltak be, hogy nem éreznek semmit, és most szerencsére én is megtapasztalhattam, hogy semmit sem érzek. Mintha semmi nem lenne ott, tudom, hogy még kicsi, de mégis csak egy plusz élőlény bennem. Hát így teremtődik az ember, akkor ezek szerint mégsem úgy, mint az alienek, hogy miután belepetéznek az emberbe, pár órán belül már érzi is a gazdatest, hogy ott van. Sokszor eszembe jut, hogy volt idő, amikor azt hittem, sosem fogom érezni ezt a Semmit a hasamban és átélni a Mindent a lelkemben. A hasam növöget lassan - lassan, néha megijeszt, hogy tényleg csak lassan, és ráparázok, hogy nem él a Csemete, de alapvetően elmondhatom, hogy nem vagyok egy idegbajos terhes. (Bár most nagyjából egy hete azért igazán izgulok a genetikai uh-tól)

A kezdetektől szedek terhesvitamint, 2* 1000 mcg metilfolatot, Omega 3-at, és esténként szúrjuk a Clexanet. Mikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok pont voltam egy nagyvérkép vérvételen, ahol kiderült, hogy vashiányos vagyok, úgyhogy kb. 8 héten át szedtem vasat is. A pajzsmirigy gyógyszereimet a héten a doki felemelte ismét: a Letroxból (T4) most 125 mcg-t szedek, a T3-ból 25 mcg-t. 

2 kg-t fogytam mióta terhes vagyok, ezt köszönhetem a diétának, amit szerencsére az émelygés miatt nem volt nehéz tartani, de biztos vagyok benne, hogy a megemelt pm hormon is sokat segített ebben.

Nemsokára pedig jön a nagy 12. heti genetikai ultrahang, finoman kifejezve nem mondom, hogy mostanság bennem lakik Buddha, de a már totálisan be vagyok szarva szófordulat szerintem jobban leírja, hogy mi is játszódik most bennem. 

A második látogatás

Persze, hogy nem aggódom, hiszen minden rendben van. Úgy tűnik egy szintet feljebb léptünk ismét, és mindenféle görcsölés, hasfájás valamint vérzés nélkül eljutottunk a 2. ultrahangra is. Huh, túléltük ezt is! Még a férjem is, pedig ez egyáltalán nem volt biztos tegnap, sem ma reggel. A mi kis 2.7 cm-es gyerekkezdeményünk azonban csak izeg- mozog és kalimpál gondtalanul a hasamban, fittyet hányva itt mindenféle izgalmakra. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem láttam még ennél cukibbat! Az a mozgás, hát hihetetlen :) Csak így tovább, Csemete! ❤

9+4 hét.

Apai aggódás

Olyan érdekes, de szerintem egyáltalán nem parázom túl ezt a terhességet. A terhesség vágyának elmúlása valami olyan megkönnyebbülést hozhatott a lelkemben, hogy tulajdonképpen annyira laza vagyok, mint 2011-ben lettem volna, ha azonnal vagy hamar bekapom a legyet. Úgy tűnik, nincs semmi maradandó jele a 6 évnek, a 6 vetélésnek, a középsúlyos depressziónak és a poklok poklának. Bezzeg a férjem. Na, ő tiszta aggódás és féltés. Mindig megkérdezi akár munka közben is többször, hogy hogy vagyok és ha sietve csak annyit írok vissza, hogy jól vagy megvagyok, visszakérdez, hogy de mi a baj? Volt olyan, hogy mondtam neki, fáj a fejem és már nézte is neten, hogy akkor ez mit jelent terhességben, és írta is vissza azonnal: 12. hétig normális. (Egyébként mindig is gyakran fájt a fejem a terhesség előtt is.) Gondolom, hogy a 12. hét után a fejfájás valami oltári nagy problémát jelezhet előre. Nem is ez a kedvencem. Neki rendszeresen van aftája, de tényleg, mióta ismerem küzd vele félévente - évente és most is kijött a szájában. Na, persze az egy dolog, hogy nagyon dühös, hogy pont most kellett kijönnie, de azóta kézfogással búcsúzkodunk el reggelente, és üdvözöljük egymást munka után, mint az üzlettársak és megölelni is csak úgy ölelhetem meg, hogy a fejünk nem ér össze, sőt amennyire csak lehet tisztes távolságban kell legyenek egymástól.

Hát mi lesz itt még a későbbiekben? Lehet külön lakásban élünk majd, mire szülök?? :)

Kismama

Az egy dolog, hogy egy méterrel a föld felett lebegtem el ma reggel az első terhes vérvételemre, ugye még múlthéten sem voltam biztos benne, hogy erre eljutok, mert hát minden nap ajándék, de amikor azt mondta a vérvételes nővér, hogy a kismama hepatitisnek csak 4 hét múlva lesz eredménye, akkor annyira elérzékenyültem, hogy majdnem elsírtam magam. Értitek KIS-MA-MA hepatitis! Hiába néztem körbe, hátha valaki másnak szánták már megint, de nem, nekem mondták! :) Nem a mellettem lévőknek! És nem lombikhoz hepatitis, hanem KIS-MA-MA hepatitis. Hát én nem is tudtam, hogy ilyen létezik...! ❤️

Hogy volt, hogy nem volt - csodák, amik ezúttal velünk történnek

Először is nagyon köszönöm szépen a sok drukkolást és a jókívánságokat, nagyon meghatott. <3 Ha ezen múlik, akkor ennek a terhességnek 100%, hogy szülés lesz vége!

Hogy hogy is történt minden? Röviden és tömören, olyan váratlanul estem teherbe, mint egy figyelmetlen tinilány, aki nem számított rá, nem is álmodott róla és nem is várta. Sohasem gondoltam, hogy ez 6 év után így fog történni! 

Az alaphelyzet az volt, hogy eleve a menstruációs naptáram rosszul volt beállítva. Az átlagos ciklushossz nálam 31 nap, és már csak jóval később vettem észre, hogy a telefonomban 35 napon állt, szóval a menstruáció érkezését is 5 nappal későbbre tette, mint ahogy az valójában várható volt nálam. Ez alapján egy pénteki napra vártam a mensit, de nem jött. Ekkor még nem is foglalkoztatott, mert azért előfordul, hogy késik. Annak rendje és módja szerint - ahogy az a figyelmetlen kis tinilányoknál megesik - szombaton elmentem egy borkóstolóra, ahol mondanom sem kell, nem kevés bort kóstoltam, hát mit tesz az ember egy ilyen alkalommal. Hónapok óta vártam ezt a napot, mert a cukrom miatt nincsen ám már annyi buli, mint fiatalon. Egyébként el is döntöttem, hogy ezúttal nyáron nem sanyargatom magam, rendesen odateszem magam a fröccsözésnek, hiszen már úgy sem izgat a teherbeesés, az örökbefogadott gyereket pedig lehet várni fröccsözés közben is. Vasárnap hazafelé már megfordult a fejemben, hogy mi van, ha terhes vagyok, de hamar elhessegettem ezt a lehetőséget, mert akkori legjobb tudomásom szerint nem is igazán volt szex peteérés környékén. Azért hétfőn csináltam egy tesztet, magam sem értettem milyen megfontolásból, de hát egyszerűen nem értettem mi van és magamat akartam megnyugtatni, hogy nincsen semmi. Ám a teszten egy pillanat alatt előjött a 2. csík, komolyan mondom a  szemem kiesett a helyéről, a férjemé is, ilyet nem tapasztaltam  még soha az életben. Nem ám úgy, hogy műtősfénynél kellett vizsgálni hogy ott van -e, szépen látszódott minden félhomályban, csipás szemmel is. Értetlenül álltunk felette. Megbeszéltük, hogy jól van, ez van, ki tudja, hogy miért sikerült, de biztosan elmúlik pár nap alatt, mint eddig mindig. Akkor vettem észre, hogy a menstruációs naptáram rosszul volt beállítva és nem 3 napja hanem már egy hete kellett volna megjöjjön a menstruációm. Már az hihetetlen volt, hogy "1 hete" terhes voltam, szinte rekordnak számított ez az utóbbi időkhöz képest. Ha figyelek, ha számítok rá, akkor időben tesztelek és nem megyek el már terhesen cukorterhelésre, nem kóstolok bort és természetesen nem zabálok szalámit camambert sajttal, de biztosan nem dobálom a 8 kg-s kettlebelt sem hajnalban heti 3*. 

 Nem is hívtam semmilyen orvost, hogy most mi tévő legyek, egyszerűen semmi értelmét nem láttam, "vártuk" napokig, hogy elmúljon. Majdnem mindennap teszteltem, a teszt se nem erősödött se nem halványult, minden tök bizonytalan volt. (Utólag már úgy látom, hogy szerintem elérte a maximális sötétedést) Tünetem semmi nem volt, egy kis mellfájdalom, de a hasamban konkrétan semmit sem éreztem. sem feszülést, sem puffadást, sem szurkálást, semmit sem, pedig eddig mindig valahogyan érzetem a hasam. Sokszor gondoltam rá, hogy pár nap és vérezni fogok, de nem. Teltek a napok, és egyre inkább jó érzéseim lettek, valami nagyon nagy nyugalom volt (van) rajtam. Akkor már felhívtam a dokit, hogy bejelentkezzek uh-ra, jaj, iszonyú fura volt, de gondoltam majd maximum lemondom. 

Közben persze azon is lovagoltunk, hogy mi lesz ha hívnak valamelyik alapítványtól, hogy itt a gyerek, akkor mit mondunk majd (szakemberek nem javasolják, hogy terhesen örökbe fogadjunk). Drukkoltam, hogy ne most, csak a 12. hétig ne hívjanak. Nagyon akarjuk az örökbefogadott gyereket is, ő már megfogant a szívünkben, sőt baromira nagyra is nőtt benne, emiatt gondolom, hogy egyszerűen óriási érzelmi vihart okozott bennünk ez a terhesség. Tudtam hogy örülni kell neki, örültem is persze a magam távolságtartó habituális vetélő módján, de valahogy elkerült a kicsattanó boldogság. Őszinte leszek, még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy vajon miért nem azokkal a sorstársaimmal történik ez az egész, akik még nem fogadták el teljes szívvel az örökbefogadást és igazán boldognak csak vérszernti gyerekkel tudják elképzelni az életüket. Mi már túl voltunk ezen, már nem így gondoltuk. Tudom, hogy sokak számára hihetetlen vagy érthetetlen az egész, egy fél éve még én sem hittem volna, hogy ilyen létezik, hogy van ilyen lelkiállapot. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez ráadásul velem fog történni, el sem hiszem. Elengedni egy 6 éves vágyat, elengedni a terhesség és szülés utáni vágyakozást hihetetlen megkönnyebbülés, számomra legalábbis olyan volt, mintha egy börtönből szabadultam volna ki. A lelkem millió tonnával lett könnyebb. És végül megtörtént az is, amitől féltünk: felhívott az egyik alapítvány. Pont akkor. Ha nem vagyok terhes még az is lehet, hogy mostanra már van egy gyerekünk. Nem tudom pontosan, mert részletekig nem jutottunk, ugyanis bevallottuk a terhességet, hogy még nem volt uh, de egyelőre pozitívak a tesztek. Természetesen így nem ajánlottak babát. Mi a telefon után percekig ölelkezve bőgtünk abban a konyhában, ahol tavaly elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk. Hiába nyertünk egy csodálatos dolgot, valamit megint elvesztettünk, legalábbis egy időre. Közben pedig sokat segített ez a hívás abban is, hogy elengedjem az örökbefogadást egy időre, és közelebb kerüljek a mi kis váratlanul érkezőnkhöz. Majd a tesóját örökbe fogadjuk!

A héten hétfőn volt az ultrahang, kissé izgultunk, mit mondjak, de szerencsére egy pillanat alatt meglett a kis szíve. Hallottuk is, láttuk is. Persze csorogtak a könnyeim, mennyit álmodtam erről a pillanatról...! Azért van min izgulni, mert a kalkulátorok szerint ma 7+5 hetes vagyok, hétfőn 7+2 voltam, viszont a mérések szerint a terhesség kora csak 6+1 volt aznap. Félek, hogy nem fejlődik jól. A doki azt mondta, hogy ilyenkor még belefér, és biztatott, de ennyi rossz tapasztalat után azért még nem tudom beleélni magam. 3 hét múlva lesz a következő uh.
Hogy mit gondolok, mitől sikerült? Szerintem egyértelműen a kecskeméti endokrinológus csinálta! Bár szerinte nem a vércukrom és az inzulinom volt a vetélés fő oka, hanem a pajzsmirigyem. Ami azért érdekes, mert a pm vérképem szinte tökéletesnek mutatkozott 50 mcg Letrox mellett (TSH 1 és 2 között, T3 és T4 mindig határértéken belül volt), de ő állítja hogy a tüneteim mind mind pajzsmirigyalulműködésre utalnak, és megemelte a Letroxot először 75 mcg-re, a T3-at pedig 12.5 mcgre (ekkor sikerült), és miután kiderült a terhesség a Letroxot még 100 mcg-re, a T3-at pedig 50 mcg-re... Érdekes, hogy soha egyetlen egy dokinak sem jutott eszébe, hogy ezzel gond van, tulajdonképpen majdhogynem a pajzsmirigyem volt az egyetlen, amire mindenki azt mondta, hogy ez jó! Nem tudom, nyilván sosem lehet biztosra tudni, mitől sikerül. Azt tudjuk, hogy most ebben a helyzetben sikerült és terhes vagyok, még mindig az vagyok, ebben a pillanatban is, legalábbis nem vérzek, nem görcsölök, és ez jó :) Nagyon szeretnék még így maradni jó sokáig!
Istenem, engedd meg, hogy még így maradjak sokáig!

Hát ilyen az élet

És akkor, amikor már teljesen elfogadtam az örökbefogadást, és egy gyönyörű szép dobozba belepakoltam minden terhességgel kapcsolatos dolgainkat, hogy majd azt június végén egy isten háta mögötti kis faluban, a nyaralónk kertjében, a nyugalom szigetén eltemethessük a férjemmel, hogy végre tiszta szívvel folytathassunk egy teljesen más, de tökéletesen boldog utat, mindennél jobban várva az örökbefogadott gyerekünkre, bekaptam a legyet. Csak úgy.
Ez önmagában véve is szenzációs szteroid nélkül. Ám ami még ennél is  vagányabb az az, hogy már pár hete terhes vagyok és a legdöbbenetesebb pedig az, hogy ezúttal dobog a szíve! Igen, képzeljétek el, hogy dobog a kicsi szíve!!!