Embriótranszfer - változó idők

Sokaktól hallottam, hogy milyen izgalmas az az időszak, mikor bent van az embrió, és várod a ~két hetet, hogy teszteld a pozitívat. Tény és való, hogy az első transzferem nekem is agymenés volt, de csak azért, mert 99,9%-ig biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, hogy az én utam a spermaölés miatt a lombik, és ha lombik, akkor tuti sikerül, mert valójában én egy termékenységi istennő vagyok. Változnak az idők, azóta azért már kicsit másként gondolok magamra. Be kell valljam azt is, hogy az én nyugodalmas pillanataim pont abban a két hétben vannak, amikor bent van az embrió és még nem tudod mi lesz, csak vársz. Előtte és utána is idegbaj van, de nagyon. 

A múltkori, elmaradt transzfer annyira mély nyomokat hagyott végül bennem, hogy én teljesen megbolondultam a mostani előtt. Először is tudni kell, hogy nagyon nehezen jött meg a vérzésem, már komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok, csak megint rossz a teszt, aztán azért nem mutatja. Végül csak megjött, eltemettem a természetes ciklust és a szokásos 12. ciklusnapra kértem időpontot tüszőmérő ultrahangra. Persze a 9-10-11. ciklusnapon totál bekattantam, hogy megrepedt a tüszőm és mire megyek a dokihoz már nem lesz ott, ő meg így természetesen megint nem fogja megcsinálni az ET-t, hanem halasztani kell januárra, mert decemberben a karácsony miatt biztosan nem lehet. Teljesen a betege lettem a megrepedt tüszőnek, úgy éreztem, hogy a 11. napra minden szurkálásom és fájdalmam elmúlt a bal petefészkemben, ez tuti így volt, mert odaköltöztettem az agyam, úgyhogy egy pillanatot sem mulasztottam el, ami az alapos megfigyelést illeti. Na meg a libidóm is egekben volt a 9-10. napokon, ami ugye tüszőrepedéskor és annak környékén a jellemző, a 11-en meg csak amolyan átlagosnak éreztem. A munkában nem tudtam koncentrálni, hazajöttem hamarabb, de itthon is folyamatos idegben léteztem, nem mondhatnám, hogy hasznos tagja voltam ennek a világnak. A férjem próbálkozott nyugtatni azzal, hogy nem létezhet-e véletlenül, persze csak egészen véletlenül olyan, hogy mégis ott van a tüsző és például a libidóm is csak úgy simán azért volt az egekben, mert még mindig nagyon szeretem őt, de akkor azért mondanom sem kell, ez elképzelhetetlen volt számomra. Mármint nem az, hogy szeretem őt, hanem az, hogy még ott van a tüsző. Változnak az idők, eljön az is, amikor már azt hisszük, hogy a libidót is csak és kizárólag biológiai folyamatok irányítják. 

Persze az ultrahangon kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben, valóban sokkal nagyobb volt a tüszőm, mint általában ilyenkor szokott lenni, de még pont időben vagyunk. Azért rendesen kicentiztem, az Ovitrelle-t is aznap kellett beadnom, még ott reggel a Kaáliban. Komolyan olyan boldog lettem ettől a hírtől, mintha azt közölte volna a doki, hogy gratulálok, Ön terhes. Változnak az idők, eljön az is, amikor már annak is örülünk, hogy eljutunk a transzferig. 

Hirtelen felindulásból azt is eldöntöttem, hogy beadatom megint Bishop vérét (lipid), kicsit lazább vagyok már az IVIG után, mit mondjak, pedig azt hiszem ezúttal belázasodtam tőle. Változnak az idők, eljön az is, amikor már kevésbé félünk a beszedett gyógyszerektől és beadott infúzióktól.
A 18. ciklusnapon pedig megtörtént immáron a negyedik embriótranszferem. Két Tökmag jött ki most a csomagból, ezt én kértem. Nem bántam volna, ha jön mind a három, de még a kettőnél is megkérdezte a doki, hogy biztosan így akarom-e (mert egyébként megint egy volt a javaslat, a hármat teljes mértékben ellenezte), emlékezzünk csak, azért mert olyan kiválóak. Még mindig. Szerintem is azok, lemeóztam. Nem mintha nem rettegnék az ikerterhességtől vagy az ikrek nevelgetésétől, de hátha így nagyobb az esély, és ugye azt sem nagyon bizonygatták eddig, hogy egyesével annyira megtapadnának, hiába a remek minőség. Persze tudom, ez nem jelent semmit, 19 sikertelen lombik után is sikerülhet a 20-ra ikerterhesség, de most így döntöttem. Változnak az idők, eljön az is, amikor már mindegy, hogy egy vagy két gyerek lesz belőle, csak sikerüljön végre.
Mostantól pedig akkor jöjjenek azok a híres nyugodalmas percek. Majd jelentkezem a hírekkel, tulajdonképpen még nem is tudom, hogy mikor, talán hamarosan. Remélem tényleg változnak az idők, és ezúttal végre valami pozitívról számolok be!

A legnehezebb számomra a meddőségben

a magány. 

Emlékszem tavaly egy közeli barátnőm mesélte, hogy jól bebőgette a védőnő őt terhesen, ugyanis azzal ijesztgette, hogy mennyire magányos lesz, ha megszületik a babája, és hogy ez egy súlyos probléma, próbáljon meg kellőképpen készülni rá, és amennyire lehet próbálja meg el is kerülni, esetleg már előre gondolkozzon el rajta, mi az amit tehet majd ellene. Furcsa, hogy őt meglepte ez az egész, mert én ugyan nem voltam még 8 hónapos terhes, akit bárki is figyelmeztethetett volna erre az egészre, de annyi helyről hallottam már, hogy mikor elmesélte nekem, nem találtam olyan nagy újdonságnak. De hát tény és való, hogy nekem kicsit több időm van olvasgatni, gondolkodni, hallani, elmélkedni, mint annak, aki gyorsan esik teherbe. Egy pillanatig sem kétlem, hogy ez az egész így van, és noha most mindennél jobban bízom benne, remélem, hogy egyszer én is megtapaszolhatom, milyen a négy fal közé ragadva lenni magányosan egy tehetetlen kisbabával, de biztos vagyok benne, hogy majd ha ott tartok, akkor én is nagyon nehéznek fogom tartani ezt az időszakot. Erről viszont majd talán akkor tudok írni, most még semmiképp. Amiről most tudok írni az egy másik fajta magány ugyan, de mindenkit biztosíthatok róla, hogy sokszor ez is kegyetlen, marcangoló és elég súlyos érzés - gyerek nélkül is. 

Anyukám sokszor beszélt gyerekkoromban olyan barátairól, akiket én nem is ismertem. Nekem gyerekkoromban is nagyon fontos szerepet töltöttek be a barátok, már akkor nagyon ragaszkodtam hozzájuk, és úgy gondoltam rájuk, hogy ez egy életre szóló lesz, és valahogy mindig olyan szomorúnak tartottam az ő történeteit - hiszen ezek az emberek már nem voltak az élete részei-, akkor is, ha egyébként legtöbbször boldogan és szép dolgokat mesélt róluk. Többször kérdeztem, hogy de hát mi történt, miért szakadt meg a kapcsolat, és egytől egyig valami gyerekekkel kapcsolatos dologra hivatkozott: volt akivel azért szakadt meg, mert a másiknak hamarabb lett gyereke mint anyának, és elsodorta őket az élet, volt akivel azért, mert anyának lett hamarabb, így elsodorta őket az élet egymástól és volt akivel ugyan közel egyszerre babáztak, de aztán a gyerekek végül nem bírták egymást, és azért sodorta el őket az élet egymástól. Nekem ez akkoriban érthetetlen indok volt és nem is volt igazán magyarázat. Most értem meg, hogy pontosan miről volt szó náluk, és azt kell, hogy mondjam, bármennyire is fáj ez, de sajnos már pontosan tudom, mi történt a barátaival.
Nekem nagyon kevés barátom van. Mondhatnám azt, hogy van egy pár nagyon közeli barátom, pár elég közeli, de már sajnos nem olyan szoros, egynéhány haverom. Számomra ez pont így van teljesen rendjén, a szoros barátságokat ápolni kell, ez sok időt vesz igénybe és nekem ez az, amire mindig kapacitásom és igényem volt: kevés, de annál mélyebb barátságok. A nagyon közeli barátaimon azokat kell érteni, akiket tini korom óta ismerek, akikkel korábban sűrűn találkoztunk, akikre mindig nagyon büszke voltam, hogy tűzön vízen kitartottunk egymás mellett évmilliók óta, komoly konfliktusok ellenére is szoros és borzasztóan szerető barátság maradt. Gondolom nem meglepő, hogy azt írom, közülük már mindnek van legalább egy gyereke, van akinél úton a második, de tulajdonképpen lassan ez a helyzet mindenkinél. Persze nem állítom, hogy olyan tragikus a helyzet, hogy eltűnőben vannak a barátaim, de hogy úgy fogalmazzak elég sokat romlott a kapcsolatunk minősége. Idén megszült az utolsó olyan barátom is, aki engem hívott fel először, ha valami gondja volt, 2-3 hetente biztosan találkoztunk, és heti legalább háromszor chateltünk, hogy kivel mi a helyzet. Ehhez képest idén volt olyan hónap, amikor még csak chat üzenetet sem váltottunk, mikor úgy döntöttem megtöröm a jeget, írtam neki, hogy hiányzik, arra mondjuk nem jött reakció, csak egy hosszú üzenet arról, hogy a gyereknek nő a foga és szegény gyerek, sokat sír. Közben tudom, hogy sűrűn találkozik a többi gyerekes barátainkkal (akikkel egyébként korábban, gyerek nélkül nem is volt olyan szoros kapcsolata) és a heti 2-3 chatelés sem velem van már, hanem szintén a gyerekes barátokkal. Nagyon kirekesztő érzés ez, akkor is, ha tudom az eszemmel, nyilván ő is egy gyerekest fog felhívni, ha valami dilemmája van a babájával, ha valami öröm éri, akkor is. Tudom az eszemmel, hogy az ő életet már a gyerek uralja, és bármitől szomorú, annak köze van a gyerekhez és bármitől boldog, annak nagyrészt szintén. Ezeket a dolgokat pedig a legegyszerűbb megosztani azokkal, akik pontosan tudják, miről beszél. Mondhatom azt is, hogy tudom így van ez teljesen rendjén, de sajnos ettől én nem fogom jobban érezni magam és az az igazság, hogy baromi magányos és kirekesztő dolog utoljára maradni gyerektelenül egy ilyen szoros baráti kapcsolatban, pláne úgy, hogy közben évek óta küzdök is azért, hogy közéjük kerüljek, és nem azért vagyok ebben a státuszban, mert így döntöttem vagy ezt választottam. Az érzéseimen semmit nem változtat az, hogy én gyerek nélkül szabadon mozoghatok, bejárhatok dolgozni emberek közé, én attól vagyok magányos, hogy úgy érzem, hogy már senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy engem keressen, amikor az élete legfontosabb eseményei történnek.  Nekem ők hiányoznak, nem a munkatársaim és nem a haverjaim.
Az én mikrokörnyezetemben (hangsúlyozom, hogy az enyémben!) a gyerekezés koránt sem tűnik olyan magányos dolognak, bár véletlenül sem szeretnék laikusként ítélkezni efelett, és biztos vagyok benne, hogy az első hónapokban az én barátaim is kegyetlen időszakokkal küzdöttek, és nem jártak barátnőzni. Nagyjából egy fél év után viszont azt látom, hogy eleget mozdulnak ki, sokat kommunikálnak egymással, őszintén segítik egymást, és meg tudják osztani egymással a gyerekezéssel kapcsolatos összes nehézségeiket, míg ebben az egészben én, meddőként évek óta baromira egyedül vagyok a problémámmal. Nem arról van szó, hogy nem oszthatom meg velük a gondomat, hanem arról, hogy ugyanúgy, mint ahogy ők inkább egymást hívják fel például szoptatási nehézségeik, vagy egyéb más gondjaik miatt (mert én mit tudnék nekik segíteni), úgy ők sem értenek semmit abból, amin én megyek keresztül. Gondolok itt olyan esetekre, helyzetekre, hogy például volt olyan, hogy fáradtságukban jót poénkodtak és nevetgéltek azon, ki milyen keveset aludt a gyerek miatt, szívesen mondtam volna, hogy én is pont annyit, mikor például nyomasztott az, hogy rosszkor lesz a beültetésem, de valahogy nem illett oda és egyébként sincs köztük senki, aki kínjában velem tudott volna ezen nevetni, mert pontosan tudta volna, miről beszélek. Az egész inkább csak a levegőt fagyasztotta volna meg. Vagy volt olyan is, hogy egy barátnőm rám szólt, ne vitatkozzak a szoptatási nehézségekkel küzdő kismama barátunkkal, mert ez egy érzelmileg nagyon nehéz időszak, és még bebőgetem. Mindketten bőszen, egymással egyetértésben helyeseltek, hogy igen, ez így van, ez egy nagyon labilis és depis időszak a hormonoktól felborulva, én meg ott ültem a második sikertelen lombikom után érzékenyen, depisen, a felborult hormonjaimtól totál labilisan, ráadásul teljesen egyedül, mert senki sem volt, aki velem helyeselt volna vagy bőszen bólogatott volna, hogy igen, ez egy nehéz időszak nekem is. Voltam olyan találkozón, ahol volt egy kisgyerekes anya, egy terhes, valamint én, és csak a gyerekezésről volt szó, én meg ott ültem csendben és az járt a fejemben, hogy vajon én fogok-e valaha is szülni. Hát mit tudok tenni, ők vannak többségben. Természetesen ezek kiragadott példák, részletek, nem vagyok totál kirekesztve mindig mindenből, de gondolom senkinek nem mondok újat azzal, hogy ha terhességről, szülésről, babáról van szó, legalább tíz szem felcsillan (basszus, köztük az enyém is, mert évek óta ez tölti ki a napjaimat), öt száj megnyílik,  a meddőség ehhez képest pedig egy tabu (legalábbis azoknak, akik nem húzták fel ezt a cipőt), tőlünk már senki nem kérdez erről semmit (már hülyeségeket sem!), mert azt sem tudják, hogy tegyék ezt, ez egy olyan téma, amihez itt, a mi társaságunkban, hozzá sem szagolnak.  Egyszer a férjem a testvérével szerette volna megbeszélni az érzéseit, ő addig nem tette ezt meg senkivel. Éppen chateltek, de meghalt a kommunikáció, miután erről írt, és nem jött reakció, szörnyű volt olvasni, hogy tulajdonképpen végül nem tudta kibeszélni a baját. Emiatt a tabuzás miatt, magam sem szoktam kéretlenül rázúdítani senkire a gondjaimat, tény. Volt, hogy egy terhes ismerősömnek majdnem megnyíltam, mert úgy jött ki a lépés, de aztán elterelte a témát, mondván, hogy beszéljünk vidámabb dolgokról. Sajnálom, hogy nem voltam elég fun. Hát mit mondjak, lehet igaza van, biztosan én is valami vidámabb, lazulósabb témáról szerettem volna regélni, ha már a második gyerekemet vártam volna, akit pillangók fingtak pukiztak a hasamba egy fülledt nyári éjjelen. Tulajdonképpen szerintem az van, hogy senki nem tud mit kezdeni a nyomorunkkal (hozzáteszem, mi sem), ez egy szomorú téma az embereknek, amivel nem tudnak mit csinálni, úgyhogy egy idő után inkább nem említik, és kerülik, mi meg maradunk vele magunkban. Bezzeg, ha gyerektéma van, nálunk millió beszélgetőpartnerre akad az ember, pont az a korosztály vagyunk, akik nagyjából öt éve és nagyjából még öt évig mást sem csinálnak, csak szaporodnak. (Aláírom, hogy gyerekezés szempontjából ez egy nagyon szerencsés felállás, és úgy képzelem, hogy pontosan ugyanolyan nehéz lehet elsőnek szülni egy gyerektelen csapatba, mint most nekem meddőnek lenni egy csupa gyerekes társaságban.) Olyan mintha teljesen más utakon haladnánk. Nálunk a gyerek kapcsolatokat erősített meg, embereket hozott össze egymással, míg én - úgy érzem - csak kullogok utánuk a defektemmel, erőlködve, hogy felzárkózhassak.
Azért, remélem, a mi barátságunk nem végzi úgy, ahogy anyukám sok kapcsolata. Egyelőre nem gondolom, hogy totális veszélyben van vagy menthetetlen volna az egész, bár amikor félek az idő múlásától, akkor bevallom, nem csak a petéimre gondolok, hanem erre a nagyon régi kapcsolatra is. Szóval a helyzeten és a jelenlegi érzéseimen baromira sokat lendítene, ha közéjük kerülhetnék, és ezzel a legnagyobb problémám végre nem egy tabu téma lenne, az meg mondjuk már csak hab lenne a tortán, ha nem akkor küzdenék krónikus kialvatlansággal és szoptatási nehézségekkel, amikor ők éppen a lányaiknak segítenek menyasszonyi ruhát választani, vagy a fiaikat látják el párkapcsolati tanácsokkal, mert van egy olyan érzésem, hogy éppen nem fognak ráérni velem keseregni. 

Egy alaposan elcseszett ciklus részletes története

Már egyébként is meg akartam írni, milyen gondosan készültem erre az októberi FET-re, mert attól, hogy érdeklődés hiányában elmaradt, én ám mindent nagyon jól előkészítettem.

1. Ősszel újrakezdtem az edzést, mert nyáron nagyon ellustultam. Direkt izomnövelőt csinálok, csak úgy repkednek a súlyzók heti háromszor-négyszer. Mindennap iszok fehérjét is, a muszklinövelés által jót tesz az IR-nek. Mostanra már látok némi izmot is - természetesen a csini hájam alatt.

2. Szeptember közepétől elkezdtem azt a nagyjából úgy hatszázféle vitamint is, amit még Fülöp tavaly lediktált, hogy kell a teherbeeséshez és a terhesség megtartásához is. Na, jó, nyilván túlzok, de azért rendesen öklendezem tőlük:
2* 1000 mg C vitamin, 400 NE E vitamin, 1000 mcg Metilfolat, Ovant baba terhesvitamin, 3000 NE D vitamin, 15 mg Cink, 220 mcg Szelén, Omega 3, myo-inositol. (A terhesvitamint nem Fülöp ajánlotta, én cseréltem le a Femibiont, mert elegem lett, hogy olyan sokba kerül, mikor jóformán csak B vitaminok vannak benne. Metilfolate-ot meg úgyis szedek külön.)

3. Október elején lecsepegett az IVIG. Nem tudtam nem gondolni azalatt a nyolc óra  alatt arra, hogy pont abban a irodában voltam és pont abban a fotelban ültem, amiben utoljára az első vetélésemkor sírtam. Nem vagyok babonás, semennyire sem, csak úgy eszembe jutott többször.

4. Október közepétől iszom a 7.5 mg Prednisolont naponta. Nagyon nehéz döntés volt a szteroid, nehezebb, mint az IVIG, de így döntöttem. Annyira rettegek, hogy tönkreteszi az amúgy is rossz vércukromat, de össz-vissz három dolgot tudok tenni ellene: alig eszem, keményen edzek és nem mérem a vércukromat. Értitek, ha nem mérem, akkor mi lenne magas?
Egyébként ma abba is hagytam, mert úgy szedem, ahogy Fülöp előírta, tehát a fogantatásig. Kedden ugyanis megvolt a tüszőrepedés, szóval, ha szerencsénk van, akkor FET ide vagy oda, de attól most sikerült. Ha már így alakult, akkor végülis ezzel van némi esély arra, hogy a spermák 5 percnél is tovább élnek bennem. (Szteroid nélkül nálam ugyanis eddig max ennyit bírtak.) Na, de vicces volt ez a természetes próbálkozás is, ahogy legalábbis az egyik lezajlott. Hétfőn ugye kisírt szemmel közöltem a férjemmel, hogy akkor nem lesz FET, de mivel a doki azt mondta, hogy nemsokára itt a tüszőrepedés, nem kéne elszalasztani. Ő hasonló tobzódó jókedvvel visszakérdezett, hogy mármint ma, ilyen állapotban?? Mondom neki, hát jó lenne. Pffú, hát jó, rajtam nem múlik, kerekítette a szemét. Vagy esetleg holnap reggel, ajánlottam mást. Jó, akkor állítsuk be az órát 5.15-re, mondta a férjem. 
5.15:
Férjem: Pffú, huh, de álmos vagyok.
Pinkman: én is, nem tudom kinyitni a szemem.
Férj: kimegyek fogat mosni, hátha attól felébredek. 
Pinkman: én nem, nem tudok kikelni.
Férj: Jó, de ne aludj vissza....vagy végülis te aludhatsz is, neked elég, ha itt fekszel, majd jövök.
Ilyen romantikus dialógusok közepette, több, mint tíz év szerelemben eltöltött idő után. A folytatást nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy azért ennél csak jobb pillanataink vannak. Mondjuk ezzel sem volt semmi gond, legalább röhögtünk magunkon párszor. Meg ezen az egészen. Ebben mondjuk kiválóak vagyunk, ha már gyereket csinálni nem tudunk.
Hát így. Innen szép győzni kérem szépen. Ha ennek a ciklusnak egy cuki kisbaba lesz a vége, akkor komolyan mondom, elgondolkodom azon, hogy hiszek-e a csodákban.

November

Elmarad a transzfer, majd novemberben megtartjuk ezt a csodás eseményt. A tüszőm ma vagy holnap, legkésőbb szerdán megreped, de a szerdai repedéssel is túl későn van a jövő hét szerdai transzfer. Nem mertem így bevállalni, bár a doki szerint, nem biztos, hogy késő lett volna, de nekem nagyon rossz érzéseim voltak így, pláne ha nem is szerdán, hanem már mondjuk ma megreped. A hétfőt kértem, de ma már azt mondta, zárva lesz az intézet akkor is. Hát így. 

Az biztos, hogy ez az óriási hátránya egy természetes ciklusnak, most már látom, bármennyire is imádtam ezt júniusban. 

Túlteszem magam rajta, de most nagyon szomorú vagyok :( Az ivigre meg annak a hatására meg nem is akarok gondolni. 

Még magam sem tudom, mi legyen

Eredményhirdetésről még szó sincsen, kérem. Még csak pénteken voltam az első tüszőnéző ultrahangon a 12. ciklusnapon, ahol egy 16 mm-es tüsző és egy 6 mm-es nyálkahártya figyelt. A doki szerint ezzel pont a 4 napos ünnepre esik a beültetés, amikor is ő nincsen, az össz-vissz 2 napos ügyelet, amit egy másik doki tart,  meg ahogy kivettem a szavaiból, nem erre való (mondjuk, akkor nem tudom, mire, mert ott éppenséggel nem is életmentő műtétekre), mert hiába mondtam, hogy nekem az nagyon csodás lenne, csak az ünnepek utáni időpontot hajtogatta, vagy azt, hogy halasszuk el az egészet. Persze az ivig miatt eszem ágában sincsen halasztani, pláne azután, hogy kiderült, abból lehet, hogy semmi sem igaz, hogy az ivig 6 hónapig hat. Más vélemények szerint örülhetek, ha 3-4 hétig. Mondjuk, hogy ebből amúgy melyik verzió az igaz, azt nem tudom, ki tudja megmondani biztosan, mert én azt látom, hogy ezen a szinten már senki nem tud semmit a meddőségről, igen, úgy a gondolom, hogy a dokik sem tudnak semmit sem, csak találgatnak és dobálóznak dolgokkal, ráadásul egyesek úgy gondolják, hogy a doktori címük feljogosítja őket arra, hogy azokat a dolgokat is kellő határozottsággal állítsák, amiről egyébként nincs is elég információjuk. Úgyhogy őszintén szólva halvány lila gőzöm sincsen arról, hogy akkor most feleslegen adattam-e be az iviget és dobtam ki csomó pénzt az ablakon vagy sem. Nem is akarom idegesíteni magam semmilyen kutatással sem, mert gondolom pont ugyanennyire megosztó dolgokat találnék, és már így is csak egy hajszál választ el attól, hogy kinyissam az ablakot és kidobjam rajta a laptopot. A tüszőm meg gondolom mindeközben érik, nő mint a gomba, és ha hamarabb durran el, mint jövő hét péntek, akkor szerintem barimora rosszul időzítjük a transzfert ünnepek utánra, erre pedig baromira sok esélyt látok. És arról még nem is írtam, hogy egyébként október közepe óta szedem a szteroidot is, ami szintén megosztja az orvosokat, hogy én ezzel most jót vagy rosszat teszek. Lehet, hogy mindezt szintén teljesen feleslegesen? Gondolok itt arra, hogy az egyébként elég komoly IR-em miatt a szteroid nekem nem éppen olyan, mintha egy mandulaszemet szopogatnék. 

Holnap elmegyek még egy tüszőmérésre, de hát félek, akkor sem fogja tudni senki megmondani, mikor lesz a tüszőrepedés, és hogy mit tegyek. Komolyan mondom, most mintha minden összeesküdött volna ellenem. Ennyire sosem gyűlöltem még négy napos ünnepet. Ha most egy tízes skálán be kellene jelölnöm, hogy mennyire vagyok ideges ettől a helyzettől, akkor felrajzolnám a skálát egy darab papírra, majd addig ütlegelném a tízest és az afölötti részt, amíg szét nem szakad a papír és ripityára nem törik a ceruzám. Na. Hát ennyire. Majd jelentkezem. 

Lecsepegett

Azt mondják, hogy azok az emberek, akik élményekre költenek tárgyi javak helyett, boldogabbak. Hát ez egy igazán jó szórakozás volt, vagy hogy is fogalmazzak, ráadásul 8 órán át is eltartott és annyiba került, mint egy jóféle utazás,  jó messzire.

Nem baj. Remélem, hogy az eredménye hozzájárul majd egy egész életen át tartó élményhez is, és akkor nem lesz egy szavam sem.

IVIG

Azért nem adtuk fel a próbálkozást. Így, hogy sikerült összekaparni magamat úgy döntöttünk, hogy októberben lesz a következő FET, remélem ezzel az utolsó transzferünk. Azt hiszem, a lipid után tényleg mindent beleadtunk: volt FET, ott volt ugye az inszem, utána jártam tüszőmérésre, hogy biztosan jól időzítsük a szexet, de próbálkoztunk úgy is, hogy középidőben együtt voltunk sokat, mint a nyulak. Ám sajnos valahogy nem megy ez nekünk, ha fejen állva csináljuk, akkor sem. Talán emiatt is döntöttem úgy, hogy szeretnék mindent beleadni a következő transzferbe: 3 embriót, IVIG-et és lehet, hogy szteroidot is. Szóval most ott tartunk, ahol korábban azt hittem, sosem fogunk tartani.
Az IVIG (intravénás immunoglobulin G) tulajdonképpen egy humán vérből kivont készítmény, amely különböző betegségek elleni antitesteket tartalmaz. Infertilitásban leginkább olyan habituális vetélőknél (vagy több sikertelen IVF-eseknél) hozhat sikert, akiknél megemelkedett az NK sejtek aktivitása, vagy akik ellenanyagot termelnek a pajzsmirigyhormonuk ellen, vagy akiknél a HLA keresztpróba  során az apa antigénjeivel szemben ellenanyagot mutattak ki, vagy ahol megborult  a TH1/TH2 arány egyensúlya, meg vannak olyan halmozottan hátrányosak, mint például én, akinél a pajzsmirigyet leszámítva mind megtalálható. Beadás után mellékhatás lehet a fejfájás, láz, hidegrázás, kiütés, vérnyomásesés, nehézlégzés, szédülés vagy olyat is találtam, hogy agyhártyagyulladás. Nagyon jól hangzik. Egyébként több helyen is olvastam azt, hogy tulajdonképpen a lipidről is azt feltételezik, hogy elnyomja a természetes ölősejtek aktivitását és helyettesítheti/hetné az IVIG-et, de egyelőre nincsenek erre még olyan vizsgálatok, melyek ezt egyértelműen bizonyítanák. Hallottam én is olyan szerencsésekről, akiknek használt a fentebb említett problémákra a lipid, de úgy tűnik, én nem tartozom közéjük.
Nagyon sokat hezitáltam, hogy mi legyen az IVIG-el, bevallom semmilyen porcikám sem kívánta, és a pénztárcánk sem, rendesen tartok a mellékhatásoktól is, de úgy érzem, nem maradt más választás. 8 hónapja próbálkozom az LDN-nel, 3 hónapja adattam be a lipidet, és nem történt semmi. 

Mivel nekem nem jár OEP támogatott IVIG, ezért ezt egy magánrendelőben kell elindítanunk, így minden elég egyszerű és rugalmas is. A lipidhez hasonlóan meg kellett kérni az Ogyitól az engedélyt a beadáshoz, ez össz-vissz egy papír aláírását jelentette, meg természetesen a HABAB vérvétel eredményét kellett hozzá leadni. A sikerhez két adag infúziót javasolnak. Az első (a nulladik) IVIG-et a transzfer ciklusának a kezdete előtt egy héttel javasolják beadni (nekem ez kb. október elején lesz valamikor), a másodikat (az elsőt) pedig a szívhangtól. Nekem ez elég kockázatosnak tűnt már a lipid előtt is, ugyanis én a szívhangig sosem jutottam el, ezért anno a lipidet is úgy akartam, hogy a másodikat a pozitív teszt után azonnal adják be. Erre az volt a doki válasza, hogy azért adják az első (a nulladik) IVIG-et, hogy most végre legyen szívhang. A próféta szóljon belőle. Az IVIG körülbelül 6 hónapig kering a szervezetben, így ha az első (a nulladik) után közvetlenül sikerül teherbe esni, akkor ők a másodikat (azaz elsőt) mindenképpen a szívhang után javasolják, de persze ha később esek teherbe akkor lehet róla szó, hogy a másodikat (az elsőt) a pozitív teszt után kapjam, ugyanis, akkor már az első (a nulladik) nem lesz olyan magas koncentrációban a szervezetemben. Ennek az egy egyszerűségnek és rugalmasságnak az ára 350.000 Ft, szóval, ha optimisták vagyunk - és ugye miért ne lennénk azok-, akkor 700.000.- Ft összesen. Egyébként az ár kilogrammhoz kötött, szóval, ha leadnék egy pár kg-t, pár ezerrel kevesebb is lehet. Szép kihívás. Na, erre rágyúrok azért. Aztán majd köszönjem meg magamnak meg a hájamnak, hogy mennyibe kerül. Mindenesetre az év fennmaradó részében ezzel kívánunk a férjemmel boldog név-és születésnapokat egymásnak. Hát legyen így, legyenek végre ezek az ünnepek mindennél boldogabbak. Jó, mondjuk nem is kell más ajándék, csak az, hogy ez használjon, tényleg, előre is köszi, 700.000 Ft, anyátokat, ja és természetesen boldog karácsonyt is, de remélem, most már jó pár hetes embrió is lesz a hasamban idén, nem csak az infúzió a fa alatt!