Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.

A Csemete neme pedig...

Hát, hát, nem is gondoltam volna, hogy majdnem teljesen egyértelműen ennyire fiús anyukának tűnök... :)

Az biztos volt nekünk mindig is, hogy teljesen mindegy, mi a neme. Sokszor vizsgáltam magam, hogy érzem-e valamelyiket előrébb, de hát nem. 

Az is tény, hogy én magam nem vagyok kimondottan az a túl csajos típus, de hát higgyétek el, örömmel és boldogan leszek én kislányos anyuka is :)

Vajon mi lehet a neme?

Először a 16. héten tippelte meg a saját orvosom, hogy mi a neme. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám. Aztán legközelebb a 18. heti genetikai ultrahangon mondta meg biztosra a genetikus-nőgyógyász, hogy nem az a neme, mint amit megtippelt a saját orvos a 16. héten, merthogy egyértelműen látszik, hogy mi a neme, nem is érti ezt a tippet. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ettől hírtől is, pont ugyanannyira leírhatatlanul boldogok, mint a 16. heti hírtől. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám.

De akkor vajon mi lehet a neme? :)

Égbe pottyant vese

Szóval nincsen másik vese, a diagnózis maradt, megerősítették a kontrollon is, hogy a képződmény a működésképtelen másik vese, aminek a nagysága ugyan nőtt (bíztam benne, hogy majd azért csökken, bármi is lesz az), de elvileg ez nem probléma, ettől függetlenül van rá esély, hogy egyszer felszívódik. Jó, ha minden ultrahang alatt majd ránézünk, de persze, majd ha megszületik a Csemete, akkor kell vele igazán foglalkozni. Egyrészt folyamatosan kontrollálni, hogy a másik vese működjön mindig jól, másrészt pedig, ha ez a képződmény nem szívódik fel, akkor elképzelhető, hogy műteni kell, de ez persze nem 100%. Semmi sem 100%. Ezzel együtt lehet élni teljes, egészséges életet fizikailag, testileg, lelkileg, és azt hiszem, ez most a legfontosabb. 

Nehéz meghatározni az érzéseimet ezzel kapcsolatban, mert egyrészt mindig azt kívánom, az összes születni készülő gyereknek, hogy kompletten, egészségesen jöjjön a világra, hiszen az égvilágon még semmit sem tett önként az életmódjával azért, hogy ezt ne érdemelje meg mindegyik csak úgy. Szomorú, hogy ez nem mindig így történik, és persze azon töröm a fejem, mit rontottam el, hogy ez nálunk így alakult. Másrészt viszont, amikor az ember napokig, hetekig bizonytalanságban él, és már minden megfordul a fejében, akkor örül annak is, és baromira hálás már azért is, hogy nem derült ki valamilyen szörnyű, végzetes probléma, és hogy végülis csak ennyi a diagnózis. 

Veszélyes víz ez a terhesség, kiszámíthatatlan, ahol bármikor bármi megtörténhet. Végtelen nagy szerencse kell már ahhoz is, hogy valaki megfoganjon, megszülessen időben, nem pedig korábban, az pedig a világ legnagyobb ajándéka, ha mindennek tetejében ráadásul teljesen kompletten, és egészségesen jön a világra. Az biztos, hogy én nagyon hálás leszek, ha tényleg csak ennyi most a gond vele és ennél rosszabb sosem derül majd ki.

18. heti izzadás

Hát végülis tündérmesébe illő nem volt az ultrahang. A jó hír azért az, hogy megnyugtatott a doktornő, hogy nem kell tájékoztatnia a terhességmegszakítás lehetőségéről, akkora baj egyelőre nincs. Minden szerve rendben van, már amije van, mert az egyik rossz hír az, hogy sajnos csak egy veséje van. Ez önmagában még nem is lenne olyan óriási baj, hiszen el lehet élni egy vesével, de a másik rossz hír az, hogy medencéjében talált egy képződményt tele vízzel és cisztával, amiről nem tudta megállapítani, hogy pontosan mi, valószínűsíthető, hogy a másik (hiányzó) vese szállt le oda, de lehet valami más, mert nagyobb volt, mint ilyenkor a vese. Nagyon gyakori a veserendellenesség akár már magzati korban, és azt is elmondta, hogy ami van neki, az nagyon jól működik, szóval ha az a képződmény a hiányzó vese, akkor azért nem kell az ördögöt a falra festeni. De két hét múlvára visszarendelt, mert persze semmi sem biztos még, és én azt hiszem, hogy két hétig most szétagyalom magam. 

Szerintem egy órát voltam bent, csurom víz lettem, és olykor folytak a könnyeim. 

Hozzám nőtt már ez a Csemete, és valami természet felett álló érzékemmel úgy hiszem, hogy minden rendben lesz, de az agyam mégis azt diktálja, hogy sosem lehet megnyugodni.

Hát meglátjuk két hét múlva, szóval egy örökkévalóság múlva jelentkezem.

Félelem és rettegés Terhességben

Holnap megint genetikai ultrahang. A 12. heti után közvetlenül az jutott eszembe, hogy nem, ennyire biztosan nem fogok már izgulni többet legalábbis a terhesség alatt nem, mert ennél jobban nem lehet izgulni már. Az eszembe sem jutott, hogy minél távolabb jutunk, annál nagyobb a tét, és én annál jobban nem akarom elveszíteni ezt a Csemetét. Az meg pláne nem jutott eszembe, hogy mindig, de tényleg MINDIG létezik nagyobb izgalom.

Kezd elmenni az eszem, és egyre inkább úgy gondolom, hogy nem biológiai okok miatt javasolt a 20-as éveink elején szülni, hanem egyszerűen azért, mert nem parázod végig az egészet, és legtöbb esetben meg sem fordul a fejedben, hogy bármi gond lehet. Sőt, szerintem a szülés alatti - állítólag - világ legnagyobb fizikai fájdalma is csupán azon lélektani okból létezik, hogy ne legyen időd, energiád, lélekjelenléted azon parázni, hogy valami végleges komplikáció lép fel, hanem hogy csak arra tudj koncentrálni, hogy legyen már vége és jöjjön már ki végre.

Aztán még csak be sem vehetek semmit, hogy kicsit lenyugodjak.

Minden rendben

Minden rendben van, hamarosan jelentkezem, csak nagyon sok minden van, így a nyár végére. Lassan lenyugszanak körülöttem a dolgok és végre le tudok ülni egy hosszabb bejegyzésre. Köszi az érdeklődést ❤️