Helyzetjelentés a semmiről

Mostanában nincsen kedvem írni. Gondoltam azért ma mégis jövök és jelentkezem, és leírom, hogy nincsen kedvem írni. 

Pedig tényleg egész jól telnek a napjaink: a hétköznapok dolgosak, és mostanában szerencsére cseppet sem stresszesek, a hétvégék pedig pihentetőek és szórakoztatóak. Úgy gondolom, hogy ideális életünk van. Biztos vagyok benne, hogy ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy jelenleg nem nagyon foglalkozom a gyerek témával, mármint ami a saját gyerekünk után való fürkészést illeti. Persze minden kedves Sorstársamat továbbra is szívesen olvasom, és nagyon örülök a sok jó hírnek, a komplikációmentes terhességeknek, a kis, boldog családoknak, és mosolygós gyerekeknek, ahol meg még odébb van, vagy az első vagy a tesó, ott tiszta szívből drukkolok. 

Viszont magam most nem járok semmiféle kivizsgálásra, pedig terveztem, mielőtt megyünk Fülöphöz, hogy majd minél kevesebb vizsgálatot kelljen neki kiírni, és persze minél többet tudjon mondani már első alkalommal, de végül semmi kedvem és erőm nem volt hozzá. Bevallom, hogy jó kicsit mással foglalkozni, és tényleg egyre kevesebbet jut az ember eszébe a gyerektéma, ha nem kell folyamatosan csak vizsgálatról vizsgálatra szaladgálni. Egy cukorterhelést be kellene iktatnom ugyan, de hetek óta képtelen vagyok rávenni magamat.

Jót tesz a pszichiáter is, pedig még csak három alkalommal jártam nála. Katatim imaganációs technikát alkalmaz nálam, amely során meditatív állapotba kerülök és az ő segítségével egy képre tudom kivetíteni a saját érzéseimet, személyiségemet vagy a tudatalattimban megbújó eseményeket. Emellett egyébként olvasni is sokat szoktam mostanában a meditálásról és próbálom persze magamtól is gyakorolni. Így, vagyis tálán a kettő együtt segít majd magamban könnyebben elmélyedni, ezáltal  talán sikerülhet jobban kezelnem majd az eddig kezelhetetlennek hitt problémáimat. Az biztos, hogy valami nagyon jót tesz mostanság. Korábban nem írtam sosem, hogy úgy másfél-két éve a reggeli fogmosások alkalmával, mindennap, rendszeres öklendezés kerülgetett, ami biztos, hogy a gyerekcsinálással kapcsolatos, mert inszemek és lombik környékén mindig sokkal erősebb volt. Nos egy-két hónapja ez teljesen elmúlt. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd pár hét múlva kijövök Fülöp rendelőjéből, akkor visszatér-e. Mindenesetre, ha igen, akkor már legalább tudom, hogyan próbálom majd megoldani ezt (is).

Hát így élek én mostanság: végre talán nyugalomban, igyekezve leginkább csak az adott pillanattal foglalkozni.

Átlagos hétköznapok

Úgy telnek a napjaink, mint minden olyan párnak, akik nem is akarnak (még) gyereket. Rájöttem, ilyen párok is léteznek még. Nem is olyan rossz ez. Alapvetően az is eszembe jutott, hogy ha nem lennék ebben a speciálisnak mondható vetélő helyzetben, akkor még akár be is kaphatnám a legyet, hiszen most aztán nem stresszelek rá az biztos. Persze, hogy nem, mivel abban a speciális (termékeny) helyzetben vagyok, hogy még védekeznünk is kell, nehogy becsússzon a baba. Ez mondjuk azért vicces. A 20-as éveim elején mindent megtettem azért, hogy nehogy terhes legyek, aztán a 20-as éveim vége óta meg mindent, hogy az legyek, most pedig megint mindent megteszek azért, hogy nehogy egy újabb biokémiai terhességgel gyarapítsam a már meglévők számát. (Pedig lehet, hogy az utolsó teljesen véletlenül sikerült, és nem is biztos, hogy ilyen véletlen egyébként meg adódna még egy az életünkben, de hát ugye sose lehet tudni.)

Egy hónapja még minden konzultációs időpontom olyan idegesítően távolinak tűnt, most meg már csak távolinak, de nem mondanám, hogy olyan idegesítően. Ahogy telik az idő egyre kevesebbet gondolok a gyerekre, ami persze azt jelenti, hogy így is majd' mindennap olvasgatok a témában. Még jó, hogy a nem rá gondoláshoz is egész jól hozzá lehet szokni. Vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy végleg kimenjen a fejemből? Lehet, hogy nem is olyan sok. 

Mivel most legalább 4 hónap is eltelik úgy, hogy egy orvosnak sem fizetek egy fillért sem, ezért biztos, ami biztos, ma bejelentkeztem egy magán pszichiáterhez, hogy úgy azért mégis, ne a számlámon gyarapodjon ez a megmaradt pénz. Hiába, amikor az ember már hozzá van szokva egy bizonyos költekezési színvonalhoz, meg némi orvosi konzultációs mennyiséghez, azt muszáj tartani. Komolyra fordítva a szót, nem is a gyerekügy miatt döntöttem így, hanem magam miatt és már jó pár éve kellett volna, de hát most jött el az idő, vagyis akarom mondani egyik barátnőm most jár, és olyannyira dicséri az illetőt, hogy ebből aztán nem maradhatok ki én sem. Nem gondolom, hogy majd ő segít nekem megtartani egy terhességet, mert szerintem nálam más, biológiai okai vannak a vetéléseknek, de biztos, hogy bizonyos dolgokat szükséges helyretenni magamban, aminek bár véleményem szerint semmi köze a gyerekhez, de a személyiségemnek nem fog ártani. Mit tegyek? Rájöttem, hogy most van erre temérdek időm.
Kíváncsi vagyok mi lesz, lehet, hogy majd beszámolok. 

Szép, távoli kilátások

Múlthéten otthon maradtunk, mindketten, és letudtuk ezt az újabb egy hetes terhességemet is (tudom, kicsit túlzás annak neveznem, de had tegyem meg, valamivel büszkélkedhessek már én is). Próbáltuk összekaparni magunkat, nem mondom, hogy nem rettegek a jövőtől, viszont talán ma volt az első nap, hogy végre nem lábadt könnybe a szemem a félelemtől. Nem csináltunk igazán semmit sem, csak simogattuk egymás lelkét. Jó, hogy legalább vagyunk egymásnak. Hányan vannak a világban egyedül. Gyerek ide vagy oda, mi legalább ketten vagyunk. Rendbe tettük kicsit a lakást is, mert szanaszéjjel voltak a szobák telesírt papír zsebkendőkkel, elhasznált Clexane fecskendőkkel, és minden helységben volt legalább egy levél megkezdett progeszteron kúp, meg valamilyen terhességgel kapcsolatos könyv. Eltüntettünk mindent. Nevettem is egy nagyot magamban: mintha legalábbis 20 hétig lettem volna terhes. Na mindegy, ezen is túl vagyunk, ne is nézzünk hátra, nézzünk mindig előre. Csak várjatok, először felveszem ehhez a szemüvegemet:

A napokban ugyanis elintéztünk néhány telefonhívást, nézzük csak mire jutottunk.

Május közepén megyek a Kaáliba, elviekben a 2. lombik előtti ciszta néző kontroll ultrahangra, de majd eldől, mi is lesz valójában, mert remélem, hogy Krizsa doktor úr sem hagyja figyelmen kívül a 4. biokémiai terhességemet és valamit csak mond és kezd vele.

Július elejére kaptunk Fülöp Vilmoshoz is időpontot, aki igazán megnyugtató volt. Megkérdezte hány éves vagyok, erre azt mondja, nyugodjunk meg, nincsenek itt bajok, fiatal vagyok, most pihenjünk rá, ne aggódjunk, ne foglalkozzunk a gyerekkel, majd ő megmondja júliusban, hogyan csináljuk. Ja, júliusban! Ismerem én ezt a júliust, mire megcsinálom az összes kért vizsgálatát, addigra december lesz. Mindegy, azért szóljon a próféta belőle.

Kértem időpontot Dr. Balázs Csabához is, ahogy egy kedves kommentelő javasolta az előző bejegyzésemnél. Mert természetesen az itthon töltött múlthetem sem volt egészen tétlen, két hisztiroham között belevetettem magam a TH1/TH2 -es citokinek témakörébe és elég érdekes dolgokat találtam. Például azt is, hogy TH1 túlsúly is okozhat inzulinnövekedést, amivel csak az a baj, hogy így nem elég az IR-t kezelni, ahhoz, hogy javulás történjen, a citokineket is kell. Igaz legtöbb helyen már az inzulinfüggő cukorbetegséggel hozzák összefüggésbe, de ugye én voltam már annak a határán és azt is tudjuk, hogy hiába a sok sport, diéta és metformin, az én eredményeim sosem túl szépek. Olykor olykor van javulás, de zömében borzasztó eredményeket produkálok, pedig tényleg mindent keményen megteszek. Szóval lehet, hogy a magas inzulin alapvetően nem mindenkinél probléma, de lehet, hogy ha a TH1-esek okozzák, akkor - ki tudja- esetleg okozhat vetélést is. Nem tudom igazából, csak hangosan gondolkodom, és szeretnék választ kapni egy orvostól. Így valóban nem tűnik rossznak egy endokrinológus-immunológus kombináció. A válaszra azért még várhatok egy darabig, mert december 1-jére kaptunk időpontot ehhez a doktor úrhoz. December 1-re, és igen, április van. Kérdeztem a kedves kis recepciós hölgyet, hogy biztosan nem fogjuk-e ezt így egy kicsit elkapkodni ebben a tempóban, mert azt azért nem szeretném. Nehogy túl hamar menjünk. Le kéne lassítani. Még jó, hogy üres volt arra a napra a naptáram, kész véletlen. Szóltam G-nek is, hogy remélem nem szólok túl későn, de hát ez van, intézze már el, hogy legyen szabad. Kicsit kiakadt. Mondjuk említette a recepciós hölgy, hogy a professzor úr inkább pajzsmirigyben utazik, nem IR-ben, de mondtam neki, hogy nem baj, engem a szakterületének a kombinációja izgat, írja be azt az időpontot, majd max lemondom, ha bármi jó dolog történik addig velem (mondjuk teherbe esek és valami érdemleges mérföldkőig el is jutok). Úgy gondolom van egy kis időm ezeket a dolgokat addig átgondolni. Arról is informált, hogy 19.000 Ft a professzor úr vizit díja, mondtam, ne aggódjon, ha naponta csak 90 Ft-ot félrerakok, addig kigyűjtöm az árát, szerencsére az idő ezen a téren is nekem dolgozik. Jól van, nem ugrálok tovább az időponton, elég lett volna azt írnom, hogy majdnem leestem a székről, mikor meghallottam. Más majdhogynem gyereket szül ennyi idő alatt. 

Ahogy haladunk lassan a próbálkozásunk 4. évéhez, egyre inkább nem tudom felfogni az agyammal, hogyan képesek emberek egyik hónapról a másikra teherbe esni, ezzel szemben egyre jobban értem, látom, hogy hogyan tudnak párok akár 10 évig is próbálkozni. Lassan eljutok arra a szintre, hogy már nem azt tartom normálisnak, ha valaki gyorsan megcsinálja, hanem azt, ha valaki orvosi rásegítéssel, évekig bújva az internetet, kutatja azt, hogyan is készül a gyerek. Én mondom Nektek, higgyétek el, baromira nehéz gyereket csinálni.  

Egy hét a Paradicsomban

Történt ugyanis egy csodálatos múlthét hétfőn, kedden, szerdán és pénteken, hogy pozitívat teszteltem. Igen, kérem szépen csakúgy a semmiből, mármint úgy értem, hogy minden orvosi ráhatás nélkül negyedjére is, teljesen természetes úton, a legnagyobb meglepetésünkre. G. csinálta. Csodáról beszéltünk, és tele voltunk optimizmussal. Biztos voltam benne, hogy ez most sikerül, semmi rossz érzésnek még csak nyoma sem volt bennem. Persze nem mondom azt, hogy cseppet sem féltem, de mindig megállapítottam, hogy nagyon szépen haladnak a dolgok, más volt minden, mint a többi három esetben. Nem voltak görcsök, nem volt vérzés, ami viharfelhőként kísérte volna az amúgy pozitív történéseket. Sőt, nem volt Prednisolon sem, ami miatt még inkább óriási csodának tudtuk be a dolgokat: az első terhességem, ami szteroid nélkül sikerült. Hihetetlen. Tényleg.
Beszéltem Krizsa doktor úrral, gratulált, és mondta, hogy menjen a Clexane és az Utro, április 9-én pedig a 2. lombik előtti kontroll ultrahang helyett találkozunk egy sokkal szebb eseményen, a szívhang megállapításán. Múlt héten minden egyes nap erről az április 9-ről ábrándoztunk. Csodálatos egy hetünk volt.
Ám ma itthon ülök elviekben a terhességem 6. hetében, mikor is ömlik belőlem a vér és olyan fájdalmas görcseim vannak, hogy véletlenül se tudom elfeledni egy pillanatra sem, hogy megint nem jutottunk el a szívhangig. Egész éjszaka sírtam, ki vagyok merülve, elkeseredve, telis teli fájdalommal és félelemmel. Úgy érzem minden reményem elveszett és mintha teljesen feleslegesen telt volna el ez 2,5 év az első terhességem óta, ami pont ugyanígy és ugyanebben a hétben veszett el. Annyira bíztam benne, hogy a szteroid rossz beállítása és időzítése tehet a beágyazódási problémáról és tessék, most kiderül, hogy valószínűleg nem. Akkor mi? Mit tudok tenni még azért, hogy túljussunk ezen a nyamvadt 6. héten? Egyáltalán mi értelme van a lombiknak? Lehet, hogy ezzel hamarabb teherbe tudok esni, de meddig vagyok képes eljutni? 5-6 hétig? Lehet, hogy teljesen feleslegesen töltöm az időmet a Kaáliban? Itt csak annyiról van szó, hogy meglegyen az embrió, vissza legyen helyezve, de utána ki segít nekem megtartani? Itt az Utron és a Celxane-on kívül semmi más alternatíva nincsen a terhesség megtámogatására és hát ami azt illeti ez az én esetemben édes kevés. (Legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne bármi más, de persze megint felhozom majd a témát a következő konzultáción.)
Hozzáteszem, hogy ezúttal G. is teljesen összeomlott. Ez talán mindennél jobban fáj. Meg kell mondjam, hogy eddig ő sokkal bizakodóbb volt nálam, de most azt látom, ő is elvesztett minden reményt. Annyira sajnálom Őt, annyira szeretném megadni neki azt, hogy apa lehessen, mert mindennél jobban szeretem Őt a világon. De nem tudjuk merre induljunk tovább, és mivel segíthetnék megtartani végre egy terhességet. Most úgy érzem, hogy még az is sokkal biztatóbb lenne, ha soha nem teszteltem volna pozitívat. Akkor minden egyes lombiknál ott lenne a remény, hogy esetleg sikerül és egyszer csak kifogjuk a tökéletes petét, a tökéletes minőségű embriót, ami megmarad. De én mennyivel leszek előrébb, ha azzal is csak 6 hétig jutok?
Borzasztóan félek, rettegek attól, hogy sohasem lehet saját gyerekünk és én nem tudom, hogy ezt, hogyan fogom tudni feldolgozni. És vajon G. fel fogja tudni valaha is? Boldoggá tudom én tenni őt majd anélkül is? Azt hiszem, hogy régen voltam ennyire kétségbeesve. Ma még nem látom, hogy mibe tudnánk kapaszkodni, de őszintén remélem, hogy hamarosan találunk egy reménysugarat.

Az első a sport!

Hát én sosem voltam egy sportember, most bevallom. Általános iskolában nem szerettem a tesiórákat, mert túl unalmas volt, középiskolában pedig már szembesültem vele, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok mindenhez. Mindig azon hezitáltam, hogy úszhatnám meg az órákat. Ezekben az időkben én súlyproblémákkal sem küzdöttem, sőt, igazából mindig én voltam a túl vékony, akinek a felnőttek szerint mindig híznia kellett volna, sőt voltak, akik anorexiával is megvádoltak, mert aki ilyen vékony az biztosan direkt nem eszik. Hát mit mondjak, inkább ne ettem volna, mint amúgy azt a sok szemetet, akkor most talán nem lennék IR-es. Még a főiskolán és az egyetemen is mondhatnám, hogy a legvékonyabbak közé tartoztam a magam  168 centijével és az 50 kilómmal, de mivel sikerült elérnem az 50-et, ezért mondhatom azt, hogy valamikor akkortájt indult el a zsírfelszedés horrorisztikus folyamata. Nagyjából 24 éves koromtól. És onnantól nem állt meg. 25 voltam, amikor abbahagytam a dohányzást, én mindent annak tudtam be, fogalmam nem volt, hogy létezik olyan, hogy IR. Szépen sorban jöttek a kilók, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: 53, 55, 58, 60, 63, 65 egészen addig, amíg 29 éves koromra el nem értem a 68-at.  Hát ezt lelkiekben hol jobban, hol kevésbé jól viseltem. A tükörrel nagyjából megbarátkoztam, de a fényképek nézegetése közben persze mindig majd sírva fakadtam. Próbálkoztam mindenféle diétával, fogyókúrával, de a folyamatos éhezés miatt mindig feladtam. Egyszer- kétszer megkíséreltük barátnőmmel a konditeremet, úszást, jógát, de minden edzés után - najó néha edzés helyett- végül beültünk enni és inni. Valahogy az sokkal jobb programnak minősült. Futás, vagy úszás közben, hogy a fenébe lehet megbeszélni az életünk nagy problémáit? Aztán kiderült az IR, jött a metformin, és a -számomra legalábbis- éhezéssel egyáltalán nem járó CH diéta. Nekem ez volt a megmentőm, és én ettől dobáltam le a kilókat magamról, 55-ig meg sem álltam. A sportra még mindig nehezen vettem rá magam, hiszen sosem volt az életem része. Tudtam az agyammal, hogy az IR kezelésében fontos szerepet játszik, ímmel - ámmal bele is kóstoltam néha, de valahogy rendszeresen akkor is nehéz volt ez az első félévben. Minek töltsem ilyen marhaságokkal a drága időm, amikor sport nélkül is ilyen jól ég a zsír, szaladnak le a kilók és még az élet nagy problémáira is jut idő beülni ide-oda barátokkal? Akkor vettem rá magam végül komolyabban, amikor egy idő után nem javult tovább a vércukor értékem, és azt mondta a doki, hogy ha még egyszer ilyen rossz lesz az eredményem, akkor szúrhatom az inzulint, de ha sportolok, akkor javíthatok ezen és megelőzhetem. Innentől, azaz körülbelül 3 éve vált az életem részévé: először heti 3 futás, aztán kombinált edzés, aztán csak súlyzós edzés, váltogattam, attól függ, hogy éppen mikor mennyire voltam elkeseredve az eredményemtől. A lombik előtt ismét sikerült egy nem túl jó vércukor és inzulin eredményt produkálni, remélhetőleg a fogamzásgátlótól, de azóta sem mertem nézetni. Pedig a lombik után ismét felszedtem pár kilót, ráadásul valószínűleg mindet a hasamra, a fene egye meg. Mindenki mondja, hogy a lombik hizlal, de úgy voltam vele, hogy azért biztosan nem az első. Úgy látszik, hogy az én hiperérzékeny és amúgy  is rosszul működő anyagcserémnek elég volt az első hormonbomba. A laparig nem is sikerült leadnom, és ugye utána is kiesett kb. 2 hét a sportból. Azóta viszont ismét újult erővel hajigálom a súlyzókat immáron heti 4-5 alkalommal. A kilók nem jönnek fel, nem is mennek le, de ha minden igaz izommá válnak, legalábbis el nem tudom képzelni, hogy az, amit sokszor erőmön felül végzek hetente ötször, annak ne lenne meg az eredménye.Vettem is egy szép testhezálló trikót és szintén testhez álló rövid nacit az edzéshez. Természetesen csak a nappaliba történő edzéshez, nem a konditerembe vagy ilyesmi. Csak szépen itthonra, hogy meglegyen a kellő motiváció: felveszem, belenézek a tükörbe, a tapi kis trikó alól szép ívben kihangsúlyozódó gonosz kis zsírréteg ezzel jelzi is nekem, hogy van még itt elvégzendő munka és feladat, majd kapom is a kezembe a súlyzókat, nyomom a fekvőtámaszt és a planket meg a társait. Heti ötször egy órát rendszerint 10-11 óra munka után, szorgalmasan és elhivatottan. Pihenésképpen elmegyek futni. Hát ez lett a láncdohányos, elég sok szabadidejét társaságban elütő, közben szemetet zabáló és ivó 50 kilós lányból: fitt, erős és egészséges, ezenkívül - higgyétek el - nemsokára egy boldog kismama is.  

Milyen szülő lesz az ilyen? :)

Megtörtént a laparoskopiás kontroll vizsgálat is a saját dokinál a múlt héten. A vizsgálat előtt szépen levettem a bugyimat, ahogyan azt kell, felfeküdtem a vizsgáló székbe, és vártam, hogy megnézzen. Ő viszont úgy gondolta, hogy ebben a tökéletes pozícióban osztja meg velem a jó tanácsait még  a vizsgálat előtt: "én azt szoktam javasolni a pároknak - amikor így nem találunk semmit - , hogy menjenek el úgy egy 3 hétre a Seychelle szigetekre pihenni, kikapcsolódni, kicsit másra gondolni és az a tapasztalat, hogy összejöhet az a baba természetes úton is, higgyen nekem."

Majdnem mondtam neki, hogy hát tényleg, most, hogy véletlenül felhozta ezt a témát a doktor úr, éppenséggel fel van írva magamnak a napi teendőim közé, hogy leszervezzem ezt a röpke 3 hetes  kis kirándulást, de mindig elfelejtem, valahogy mindig kimegy a fejemből. Aztán nem mondtam, mert lehet, hogy nem értette volna, hogy lehet az ilyesmit elfeledni. Még a végén azt hiszi, hogy amnéziás vagyok. Szóval ott fekszek bugyi nélkül, széttárt lábakkal,  és inkább csak bólogatok a dokinak kellő komolysággal, hogy milyen igaza van. Kár, hogy közben nem mutatott valami katalógust, mint az utazási irodákban szokták, lapozgathattuk volna együtt,  hogy jobban megjöjjön a kedv, a szép képek jól beleégjenek az agyamba, mert pont megfelelő kényelemben éreztem magam ehhez a felhőtlen kis tervezgetéshez ott félmeztelenül terpesztve.
Közben meg most arra gondolok, hogy akarjuk - e mi egyáltalán azokat a kölyköket rendesen? Már évek óta csak a nyamvadt Balcsiig vagyunk képesek eljutni...! A környező országokat már le sem merem írni... Nincs egy kevéske 3 hetünk, hogy kiszakadjunk a versenyszférából? Itt van a kutya elásva! Hát könyörgöm, milyen szülő lesz az ilyenből, kérem szépen? :)
Jaj, azt el ne felejtsem megemlíteni, hogy azért a vizsgálat is megtörtént persze. Imádtam, mert minden a legnagyobb rendben volt,  így végre 3 hét kihagyás után lehet rendesen szexelni és órákat ázni a fürdőkádban (legalább ott).

Nos, ugyan még nem foglaltunk szállást, mert van itt egy kis vita, G. máshová menne inkább, én meg mondom neki, hogy ez nem kívánságműsor, ne legyen már ennyire önző, itt Seychellen jön a baba! Mit nem lehet ezen megérteni? A hétvégén azért lefotózkodtunk a konzulátus előtt, hogy semmiképpen ne felejtsük el ezt a témát, na meg titkon bízunk abban, hátha a mi gyerekeink egyelőre beérik ennyivel is (meg a Balcsival és néhány közelebbi országgal) ;-)

2. lombik konzultáció

Telnek és múlnak a napok, vagyis hát jobban mondva repkednek a hónapok. A héten túlestünk a 2. lombikkonzultációnkon is. Vártam már, hogy mit fog mondani a doki, mit fog velünk kezdeni, és hogyan lesz a folytatás. Azzal kezdte, hogy nem igazán tudja, hogy miért nem sikerült. Merthogy gyakori, hogy ilyenkor kiderül, hogy a megtermékenyüléssel vannak a gondok, mármint hogy például csak ICSI-vel tud megtermékenyülni a petesejt. De nálam ilyenről szó sincsen, mert mind két megtermékenyítéssel fejlődtek az embriók (ICSI-vel és simán is). Kicsit úgy érzetem, hogy számított rá, hogy ilyen "egyszerű" problémával találjuk szembe magunkat, én mondjuk nem, merthogy voltam már "terhes" párszor természetesen. Igazából sok mindenről beszéltünk immun terápiákról meg a szteroidról is. Azt kell, hogy mondjam, hogy most nagyon nyitott volt a doki, mármint, hogy nem vetett el semmit egyből abból, amit mi felhoztunk, az IVIG-ről is azt mondta, hogy van ami mellette, van ami ellene szól. Persze nem azt mondom, hogy itt csepegni fog az infúzió, sőt egyáltalán nem, csak látszik, hogy foglalkozik a témával és a legjobbat akarja. Szimpatikus hozzáállás volt.
A szterioddal viszont nem tudom mi legyen, és ő sem segített túl sokat ezzel kapcsolatosan. Kérdeztem, hogy fel kellene-e emelni az adagot, azt mondta, hogy nem javasolná, de ha szeretném, akkor valamennyire fel lehet. Mondtam neki, hogy éppenséggel nem szeretném, ez az egész szituáció viszont történetesen nem arról szól, hogy én mit szeretnék, mert igazából azt szeretném, ha G.-vel ma este nedvesre szexelnénk a lepődőt, majd 2 hét múlva könnyes szemmel - kezemben tartva a 2 csíkos tesztet - pattannék a hasára egy álmos hajnalon, miközben ő még az ágyban ébredezik, és közölném vele, hogy bekaptam a legyet, Drágám, készüljél fel, itt életmódváltás következik. (..."Készüljél fel"- könyörgöm, három és fél éve készenlétben áll szegénykém, mint valami tűzoltó, már lassan el sem tudom képzelni azokat a családokat, ahol ilyen történik, hogy valakiknek gyorsan, hirtelen, röpke 9 hónap alatt kell erre felkészülni.) Nos, hát, ha valaki megkérdezné tőlem, akkor valami ilyesmit szeretnék a legjobban, de a mi életünk már igencsak régen nem arról szól, hogy mi az, amit én szeretnék vagy mi mit szeretnénk, és egyszerűen nem tudok azzal a helyzettel mit kezdeni, hogy mindig akkor estem csak teherbe, amikor azt szedtem, viszont a doki is elmondta, hogy a beágyazódásnál okozhat problémákat, ha megemeljük az adagot. Na, tök jó. Pont teljesen lehetetlen helyzet, teljesen lehetetlen eldönteni, mi lenne a helyes. Úgyhogy abban maradtunk, hogy most nem emelünk. De igazából úgy érzem, hogy ezen a téren csak sötétben tapogatózunk és próbálkozunk. (Mit is tehetnénk mást?)
A stimuláció gyakorlatilag ugyanaz lesz, mint eddig kivéve a fogamzásgátlót (ohhh, hála a jó Istennek!), minden egyéb, a Menopur is marad. Plussz kaptam egy étrend-kiegészítőt, Béta Defend a neve. Na, meglátjuk...Kicsit szkeptikus vagyok az utóbbival, mármint úgy értem, hogy már annyi vitamint szedek, ezek mellé meg ott van még az inozitol, a diéta, a sport, hát ha rajtam ez az étrend-kiegészítő segít...hát nem mondok semmit, mert persze hajrá, nem vagyok én semmi jónak az elrontója, bízzunk benne. G. is kapott egy vitaminkészítményt, merthogy ki lett hangsúlyozva, hogy az embriók minősége rajta is múlik, természetesen. Úgy örült, hogy most ő is részt vesz ebben a mókázásban és kacagásban. Látom, ahogy szenved a tehetetlenségtől, és legszívesebben magának adogatná be az injekciókat, ha az segítene <3
Mikor kezdünk? Áprilisban! Csodálatos hónap lesz az nekünk. Ez lesz a mi tavaszunk!