Szerintem nincs olyan meddőségi problémával küzdő nő vagy pár, aki ne tette volna még fel ezeket a miért-tel induló kérdéseket magának. Előbb vagy utóbb mindannyian itt lyukadunk ki. Nem most értek meg bennem sem ezek a kérdések, már sokkal de sokkal régebben küzdök velük, ám csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Olyan jó lenne tudni, hogy mire jó ez az egész, vagy mire is lesz jó ez az egész, ami velünk történik. Néha azt gondolom, hogy olyan gyorsan eltelt ez a 3 év. Néha meg azt, hogy csak cseperegnek a napok (na meg persze potyognak a gyerekek meg a pozitív tesztek a szűkebb-tágabb társaságban), és elgondolkodom rajta, hogy miért van az, hogy a közvetlen környezetemben senkinek (egyelőre senkinek és remélem, hogy ez így is marad) nem kell megtapasztalni azt, ami velünk történt/történik. Hogy jó vagy vajon nem jó az, hogy ilyen hosszadalmasan történnek ezek a dolgok, és hogy ez áldás vagy vajon átok? Talán az áldás az kissé azért túlzás, de igen, néha azt gondolom, hogy olyan sok jó dolog is történt velem ezen a 3 év alatt. Vagy lehet néha már a megbolondulás szélén állok, és muszáj valami pozitívat találni ebben az egészben: először is, ha nem derül ki az inzulinrezisztencia, vagy ez a nyavalya, ami ennél is rosszabb, ez a glükozkórság, akkor talán sohasem fogom fel azt, hogy az vagy, amit megeszel és hogy mennyire egyszerű odafigyelni az étkezésre, legalábbis általában. Akkor elfogadom azt, hogy a korral igenis hízni kell, és ez a világ legtermészetesebb dolga, aminek semmi köze az egészséges életmódhoz, és magához egyáltalán az egészséghez, csupán csak az alkathoz, a génekhez. Talán pár év múlva az inzulinnál kötök ki, amit most még azért nagy odafigyeléssel elkerülhetek. Szerintem ez megért valamennyi időt, ebből az egész gyerekhercehurcából. Méghozzá azért, mert így fogom etetni a gyerekeimet, őket... ha lesznek...vagy ha lesz...Ezzel pedig remélem azt is, hogy nekik majd nem kell ezekkel a betegséggel megküzdeniük.
Vagy például sohasem kezdek el ennyire aktívan sportolni, mert valljuk be, hogy a sportnál mindig is találtam érdekesebb elfoglaltságot, hobbit vagy időtöltést. Most is találok, nagyon is találok, mert minden egyéb jó dolog megmaradt, a hobbik, a barátokkal való vihorászás, vagy a munka. Inkább az alvás rovására ment minden, ami amúgy számomra mindig is az emberiség átka volt, a szükséges rossz, amit megszüntetnék az életemből, akkor is, ha kell, ha fontos és amúgy nagyon jól tud esni, de azt a rengeteg időt nagyon sajnálom, ami elmegy vele.
Ha nem derül ki az MTHFR mutáció, akkor lehet fiatalon patkolok el, mondjuk 50 évesen hirtelen szívinfarktusban. Ám most már tudom, hogy külföldről kell beszereznem aktív folsavat, hogy csökkentsem az esélyét annak, hogy ez bekövetkezzen, legalábbis ne idő előtt. Oda kell figyelnem, hogy majd a gyermekeimet a lehető legtovább tudjam segíteni az életük során. Nem beszélve arról, hogy ő/ők heterozigóta formában biztosan fogják örökölni ezt a gént, így az ő folsav bevitelükre is oda kell figyeljünk.
Szóval ezek korántsem olyan rossz dolgok, még akkor sem, ha ki tudja hány millió ilyen információt rejt a szervezetünk, és ez a fenti kettő csupán csak pár jelentéktelen csavar a világ legösszetettebb gépezetében.
Az, hogy ez éppen miért velünk történik és nem másokkal arra nem találok magyarázatot. Akkor sem, ha szerencsésnek tartom magunkat a fentiek miatt és akkor sem, ha büntetésnek tartom ezt a 3 évet.
Nem régiben megtudtam, hogy egy távoli ismerősöm megszült, de előtte azt sem tudtam, hogy gyermeket vár. Számomra nagy megdöbbenés volt, pedig ezzel a lánnyal 5 éve nem találkoztam már, de előtte rendszeresen. Akkoriban azzal küzdött, hogy egyáltalán párt találjon magának, mert körülbelül 5-6 éven át egyedül volt, és nagyon magányos. Mikor megszakadt a kapcsolatunk akkor sem volt még senkije. Most meg 5 évre rá jön ez a hír. Tudom, hogy 5 év nagyon nagyon sok idő, sokan ennyi idő alatt megtalálják életük párjukat és már 2 gyereket is megszülnek, de egyszerűen nagyon ledöbbentett a hír. Az fájt, hogy ez nekem fáj, hogy miért hat meg, hiszen egyrészt nincs is kapcsolat már közöttünk, de egyébként sem kívánnám neki, hogy pár vagy gyerek nélkül élje le az életét. Ha tudom az eszemmel és a szívemmel is, hogy már csak a több éven át tartó magánya miatt is igazán megérdemelte ezt a babát, akkor engem ez miért nyomaszt?
Mi G.-vel 13 éve vagyunk együtt. 13 éve...Miért nekünk tart ez ennyi ideig? Nekem nincsenek ellenségeim, senkinek az égvilágon nem kívánnám ezt, ami velünk történik, miért fájnak akkor ezek a hírek ennyire? Nem akarom, hogy fájjon és nem akarom, hogy rossz érzésem legyen attól, ha valaki terhes lesz körülöttem, legyen az közeli vagy távoli ismerős. Nem akarom rettegéssel várni, hogy ugyan mikor és ki fogja bejelenteni családgyarapodási örömhírét. Ami a rosszabb, hogy úgy tűnik, már a félig-meddig idegennek számító távoli ismerősök közleményei sem hagynak érzelem nélkül, és több időre/hétre is rányomják a bélyegüket az amúgy gyönyörű, tavaszi, verőfényes napjaimra. Mert az ugye beleférhet (nem, amúgy számomra nem fér bele), hogy az ember az egyik legjobb barátnőjének a pozitív tesztjét több napon át titokban siratja, és küzd ezekkel az ellentmondásos érzésekkel, mert ő pont akkor veszíti el a másodikat. A harmadikat meg nagyjából akkor, amikor megszületik a világ egyik legszebb kisfiúja, de hála az égnek ekkor a könnyeket legalább rá lehet fogni az örömre, ami valóban ott lapul, de a saját keserűségünk jól felülkerekedik ezen.
Büntetésnek tartom ezt a 3 évet akkor, ha ilyen rossz érzéseket kelt bennem egy olyan hír, amit alapjáraton-ha velünk is ilyen gyorsan történt volna meg - kirobbanó örömmel fogadnék, és a régi ismerős esetében még a kapcsolatot is felvenném, hogy gratuláljak és érdeklődjek hogylétük felől.
Ha már itt tartunk, akkor egyébként be kell valljam, hogy nem szeretem azt sem, hogy idegesítenek a hisztis kismamák, akiknek a legnagyobb problémájuk az, hogy senki nem adja át a helyüket a villamosom. Megráznám őket és elmondanám nekik, hogy el sem tudjátok képzelni mekkora szerencsétek van a hasatokkal, és ha azon múlna, akkor én végig állnám a 9 hónapot, bárcsak az enyém lehetne végre akkora.
Szóval egy gonosz boszorkánynak érzem magam, akit valójában a saját nyomorúságos helyzete gyötör.
Azért őszintén remélem, hogy ezeket a szörnyű érzéseket kipisilem májusban egy tesztre, és abban a pillanatban, hogy megjelenik rajta a 2. csík, azzal el is tűnik belőlem a rosszindulat, ami amúgy sohasem volt a részem...és onnantól kezdve hisztis kismamává változom, akinek a legnagyobb baja az lesz, hogy a nagy hasától nem fér el a villamosom, mert természetesen végre 9 hónapig fogja hordani a gyerekét a szíve alatt, nem pedig 5-6 hétig.
Nem régiben megtudtam, hogy egy távoli ismerősöm megszült, de előtte azt sem tudtam, hogy gyermeket vár. Számomra nagy megdöbbenés volt, pedig ezzel a lánnyal 5 éve nem találkoztam már, de előtte rendszeresen. Akkoriban azzal küzdött, hogy egyáltalán párt találjon magának, mert körülbelül 5-6 éven át egyedül volt, és nagyon magányos. Mikor megszakadt a kapcsolatunk akkor sem volt még senkije. Most meg 5 évre rá jön ez a hír. Tudom, hogy 5 év nagyon nagyon sok idő, sokan ennyi idő alatt megtalálják életük párjukat és már 2 gyereket is megszülnek, de egyszerűen nagyon ledöbbentett a hír. Az fájt, hogy ez nekem fáj, hogy miért hat meg, hiszen egyrészt nincs is kapcsolat már közöttünk, de egyébként sem kívánnám neki, hogy pár vagy gyerek nélkül élje le az életét. Ha tudom az eszemmel és a szívemmel is, hogy már csak a több éven át tartó magánya miatt is igazán megérdemelte ezt a babát, akkor engem ez miért nyomaszt?
Mi G.-vel 13 éve vagyunk együtt. 13 éve...Miért nekünk tart ez ennyi ideig? Nekem nincsenek ellenségeim, senkinek az égvilágon nem kívánnám ezt, ami velünk történik, miért fájnak akkor ezek a hírek ennyire? Nem akarom, hogy fájjon és nem akarom, hogy rossz érzésem legyen attól, ha valaki terhes lesz körülöttem, legyen az közeli vagy távoli ismerős. Nem akarom rettegéssel várni, hogy ugyan mikor és ki fogja bejelenteni családgyarapodási örömhírét. Ami a rosszabb, hogy úgy tűnik, már a félig-meddig idegennek számító távoli ismerősök közleményei sem hagynak érzelem nélkül, és több időre/hétre is rányomják a bélyegüket az amúgy gyönyörű, tavaszi, verőfényes napjaimra. Mert az ugye beleférhet (nem, amúgy számomra nem fér bele), hogy az ember az egyik legjobb barátnőjének a pozitív tesztjét több napon át titokban siratja, és küzd ezekkel az ellentmondásos érzésekkel, mert ő pont akkor veszíti el a másodikat. A harmadikat meg nagyjából akkor, amikor megszületik a világ egyik legszebb kisfiúja, de hála az égnek ekkor a könnyeket legalább rá lehet fogni az örömre, ami valóban ott lapul, de a saját keserűségünk jól felülkerekedik ezen.
Büntetésnek tartom ezt a 3 évet akkor, ha ilyen rossz érzéseket kelt bennem egy olyan hír, amit alapjáraton-ha velünk is ilyen gyorsan történt volna meg - kirobbanó örömmel fogadnék, és a régi ismerős esetében még a kapcsolatot is felvenném, hogy gratuláljak és érdeklődjek hogylétük felől.
Ha már itt tartunk, akkor egyébként be kell valljam, hogy nem szeretem azt sem, hogy idegesítenek a hisztis kismamák, akiknek a legnagyobb problémájuk az, hogy senki nem adja át a helyüket a villamosom. Megráznám őket és elmondanám nekik, hogy el sem tudjátok képzelni mekkora szerencsétek van a hasatokkal, és ha azon múlna, akkor én végig állnám a 9 hónapot, bárcsak az enyém lehetne végre akkora.
Szóval egy gonosz boszorkánynak érzem magam, akit valójában a saját nyomorúságos helyzete gyötör.
Azért őszintén remélem, hogy ezeket a szörnyű érzéseket kipisilem májusban egy tesztre, és abban a pillanatban, hogy megjelenik rajta a 2. csík, azzal el is tűnik belőlem a rosszindulat, ami amúgy sohasem volt a részem...és onnantól kezdve hisztis kismamává változom, akinek a legnagyobb baja az lesz, hogy a nagy hasától nem fér el a villamosom, mert természetesen végre 9 hónapig fogja hordani a gyerekét a szíve alatt, nem pedig 5-6 hétig.
:-) Ölelés! :-) Felismerni már felismertük a helyzetet, (hogy sokszor nem helyes, ahogy reagálunk dolgokra, és ezt tudjuk, de.....egyelőre nem tudnak másképp megérinteni ezek a helyzetek... gyötör is érte a bűntudat...) Az állapotosság, mint legfőbb mumus...ha nem velünk történik....már csak kezelni kéne valahogy a (rossz)érzéseket... addig is, míg ki nem pisiljük magunkból :-)
VálaszTörlésKöszi, U2:)
Törlés