Stresszkezelés - vagy hogyan ne legyünk idegbajosok?

Fülöp óta sokat gondolkodom ezen a témán bevallom. Vagyis ez nem igaz, mert előtte is gondolkodtam már rajta, ugyanis Breyer doktornő is kérdezte például, hogy hogyan alszom, mennyire vagyok ideges, mikor elemezte az előző tökéletes 0 és 120 perces cukrom és inzulinom viszont a 60 perces 14.5-ös vércukrot nem tudta minek betudni. Akkor a doktornőnek se tudtam válaszolni ott hirtelen, végül mondtam neki, hogy véleményem szerint nincsen gond az alvásommal. Szégyen nem szégyen én eleget alszom. Szerintem sokan örülnének, ha lenne ennyi idejük aludni, mert én aztán teszek róla, hogy megaludjam a 7 (ha lehet 8) órát, különben nem tudnék edzeni esténként, de valószínűleg a munka is nehezen menne, meg egyébként elég fáradékony is vagyok, és bár nagyon korán kelek, de ezért korán is megyek aludni, mert hamar kidőlök. Az már más kérdés, hogy éjszaka mondjuk 15-20-szor felébredek és forgok, de én azt gondoltam eddig, hogy végülis ki nem a mai világban. És akkor a doktornő kimondta a legszebb szót, amit mostanában hallottam: Melatonin! Sokat hezitáltam, hogy kipróbáljam-e, de aztán úgy döntöttem, hogy sokat csak nem árthatok vele, mégsem altató. A melatonin az alvási ciklust irányító hormon, melyet a tobozmirigy választ ki. Megnöveli a REM ciklus hosszát, emiatt alvászavar ellen szokták adni. Mióta szedem, azóta tudom, hogy én eddig nem aludtam jól, úgyhogy nagyon jó volt a tippje a doktornőnek. 
Fülöp óta pedig a stresszen hezitálok sokat, vagyis azon, hogy én valójában átlagon felül stresszelek-e vagy csak úgy átlagos mértékben? Sajnos rájöttem, hogy én tényleg az átlagnál magasabb mértékben stresszelek és elég ideges típus vagyok. Nem volt nehéz rájönnöm, mert most, hogy 4 hónap orvosmentesség után eljutottunk Fülöphöz, és indulnak a vizsgálatok ismét elkezdtem öklendezni a reggeli a fogmosások alkalmával. Nem beszélve arról, hogy ha nem veszem be a alvásmentő bogyómat (nem szedem azért folyamatosan), simán felkelek, és forgolódok, és gondolkodom, mi hogyan lesz. Például most pénteken is. Szerencsére pontos időben megjött, amiért nagyon hálás is vagyok a szervezetemnek, mert ha húzta, halasztotta volna, akkor a 20-ai hosszú hétvégére esett volna pár ultrahang a ciklusvizsgálatból, amikor ugye a fű se nő (csak az én petém), és a kimaradt uh-t nem fogadta volna el Fülöp. Így letudom szerencsére az ünnepek előtt. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy felriadtam éjszaka, hogy megjött és elkezdtem számolni a ciklusnapokat, mikor rájöttem, hogy a 8 CD-s vérvételem pont egy olyan munkanapra fog esni, amikor nekem korán reggeltől kezdődik egy régen szervezett munkahelyi elfoglaltságom, amire odacsődítettem fűt, fát sőt még rengeteg embert is, és én leszek az egyik "főszereplő", vagy hogy is fejezzem ki azt, hogy erről semmiképpen nem késhetek és nem mondhatom már le. Tisztára ideges lettem és persze, hogy nem tudtam visszaaludni. Gondolkodtam a megoldáson, és rájöttem, hogy van egy magánlabor, ahol 6-kor is lehet menni vérvételre, és akkor még beérek, úgyhogy oda fogok menni. Csak az a baj, hogy akkor már késő volt. Az álom elillant a szememről, hiába lett meg a megoldás a problémámra, ezután már jött a gondolkodás, hogy a többi ciklusnap, hogy még nem szóltam a főnökömnek, hogy lesz egy hét, amikor én háromszor is kb 2 óra késéssel érek be, és ez persze minden további nélkül rendben lesz, mert jó fej a főnököm, de akkor majd rákérdez, hogy de mi a baj, és akkor nekem ki kell találni valamit és...és...és...Abban a pillanatban is tudom, hogy ez röhejes és nagyon gáz, de nem tudok leállni a gondolkodásról:) Most komolyan. Szerintetek normális vagyok? Csoda, hogy ezek után öklendezek fogmosás közben? Ha felkelek egy problémára és azt még meg is oldom, akkor én miért nem tudok nyugodtan visszaaludni hajnal 3-kor, mint minden normális ember? Egyáltalán mi a fenéért kelek fel hajnal 3-kor problémákat megoldani? Miért nem tudom reggel 8-kor megoldani a problémákat, mint minden normális ember? 
Aztán persze rájöttem, hogy azért van baj elég nappal is, nem kell félni. Most, hogy figyelem magam ilyen téren, tényleg van mit tenni és dolgozni ezen az ügyön. 
Olvasok egy könyvet a meditálásról, elméletben sok mindent tudok már, és próbálom időnként gyakorolni. Egy olyan szintre már eljutottam, hogy legalább már utólag tudom, hogy például másként is lehetett volna reagálni egy-egy helyzetre, nemcsak stresszesen. 
Ugye ott a pszichiáter is, és ez egy óriási lépés tőlem, hogy meghoztam ezt a döntést, hogy járok, de ki tudja, vele mikor jutok el arra a szintre, hogy képes legyek személyiségemből eredően stresszmentesen élni? Talán 1-2 év, de az is lehet, hogy még több, ugyanis én nem vagyok az a hamar megnyíló páciens. Na nekem meg pár hónapom van rá, hogy rendezzem a 60 perces cukrom és inzulinom, és az sem lenne rossz például, ha jövőre már benne lenne a mazsola a hasamban, és ott tudna maradni, mert hát valljuk be, én is csak egyre öregebb leszek és nem pedig fiatalabb. 
Szívesen veszem volt hozzám hasonló idegbajosok  folyamatosan stresszelők tanácsát, praktikáit, hogyan sikerült kiiktatni életetekből ezt a mérget? Van itt olyan, akinek a munka volt az első számú dolog az életében, aztán, amikor jött a gyerekügy, a vizsgálatok, akkor sikerült háttérbe szorítania azt, és nem idegeskedni rajta? Hogyan sikerült? Engem kötelességtudó és lelkiismeretes tanulónak neveltek a szüleim, az iskola volt mindig az első számú fontos dolog az életünkben, semmi nem mehetett a tanulás rovására. Ez olyan jól sikerült, hogy most ott tartok, semmi sem mehet a  munka rovására. Tudom, hogy ez sok mindenkinek nem érthető, higgyétek el, a saját férjem sem érti ezt. Mindig mondja, sőt már felháborodik rajta, mikor ilyesmiken problémázok, hogy miért nem tojom le a benti a dolgaimat, mikor a vizsgálatoknak és a gyerekügynek kell lennie az első  és legfontosabbnak, és tudom én ezt jól az eszemmel, de attól még kötelességtudó és lelkiismeretes munkavállaló vagyok, aki igenis stresszel, ha választania kell hirtelen egy vizsgálat vagy munkahelyi feladat között. Tudom, hogy sok mindenkinek ez pofon egyszerű, és én nagyon fel is nézek ezekre a nőkre, de nekem nem ilyen egyszerű. Pedig szeretném, ha az lenne. Nem akarok stresszesen, problémázósan élni, ezt nagyon helyre kell tenni magamban. 
Lányok, én eldöntöttem: laza akarok lenni:)

A százmilliomodik nőgyógyász konzultáció

Tegnap ugye szépen megjártuk Fülöpöt. Érdekes, hogy G. stresszelt tőle, hogy mi lesz, én szinte semmit. Hát lehet, hogy tényleg kicsit le vagyok szedálva valamitől (de mitől?). Olyannyira nem izgattam magam rajta, hogy az utolsó pillanatban raktam rendbe a leleteimet, mert elég kaotikus állapotban voltak összedobálva, és hát indulás előtt 15 perccel esett le, hogy a Celluláris immunstástusz vizsgálat eredményem nem volt kinyomtatva. Nem is lenne ez olyan nagy gond, ha nem Fülöpről lenne szó, de róla ugye elképzelhető, hogy simán hazaküld a majdnem 4 hónapja kapott időpontról, hogy szedjem össze magam, ha telefonon akarom neki mutogatni az eredményeimet. G. gyorsan feltalálta magát, és elment a sarki gyógyszertárba, ahol nagyon aranyosak az eladók, nagyon szeretjük őket (nem mellesleg elég sok pénzt otthagytunk már náluk), úgyhogy készségesen kinyomtatták nekünk a leletemet. Hála nekik, összeszedetten érkeztünk a konzultációra. Persze ott is lett volna idő rendezgetni, 3 óra csúszással kerültünk be hozzá, úgyhogy ennyi idő alatt akár Berlinbe is elmehettünk volna kinyomtatni az eredményt. Nem baj, nekem így sikerült addigra fittre, frissre és üdére kialudnom magam a váróteremben. Olyan éber voltam, mintha reggel 8 lett volna.

Volt egy kis vita köztünk G-vel, hogy akkor most mondjuk-e, hogy egyébként voltunk már nála 2013-ban, vagy ne. Természetesen én képviseltem a sunnyogó oldalt, ő meg az őszintét. Végül G. úgy zárta le a vitát, hogy őt nem érdekli, mondjak, amit akarok. Gondoltam, ez a beszéd, úgy sem fogja megkérdezni, hogy voltunk-e már nála.

Bekerültünk, leültetett, és az első kérdése: ”Voltak már nálam?” G. rám nézett és üzent a szemével, hogy akkor kezdjem el a füllentő mondókámat, én meg persze előadtam őszintén, hogy igen, de már nagyon régen. Ám őt nem érdekelte, hogy rég volt, már kapta is elő a 2013. novemberi kockás füzetét és egy pillanat alatt megtalált bennünket. Komolyan mondom, tényleg nem kell neki laptop (na jó, kéne).

Jó ötlet volt őszintének lenni, mert úgy gondolom, hogy emiatt gyorsabban is végeztünk, de ami még nagyszerűbb, hogy egy csomó olyan eredményemet elfogadta, ami több mint egy éves volt, és nem gondoltam, hogy megelégszik velük. Azt hittem, hogy már csak a genetikai vizsgálatainkat fogja elfogadni. Ezzel időt, de biztos, hogy jó pár tízezrest is megspórolt nekünk.

Amit elfogadott:

• Kariotipzálás - mindkettőnk citogenetika vizsgálata (negatív)
• Faktor V, Faktor II, MTHFR gén vizsgálat (G. negatív, én MTHFR homozigóta)
• Trombofília szűrésem (véralvadási faktorok+foszfolipid autoantitestek)(negatív)
• G. helikobakter kilégzési tesztje (negatív)
• Celluláris immunstátusz vizsgálat (NK aktivitás és a TH1/TH2 citokinek)
• 3D UH helyett a laparoszkópia műtétem eredménye (de csak azért, mert volt hozzá hysteroskopia is) (negatív)
• Rubeola (átestem)
• Tavalyi IVF előtti nagylabor

Amit vinni kell:

• 2 havi ciklusvizsgálat: 8.CD-n vérvétel (FSH, LH, ösztradiol, prolaktin), 10. CD-től Uh 2 naponta a peteérésig, leletek a tüszők méretéről, helyzetéről, majd 7. DPO-n vérvétel (progeszteron)
• Autoimmun panel
• Vércsoport+ellenanyag
• Toxoplazma, CMV, Chlamidia (ezek megvoltak, de régiek, Toxoplazmán egyébként átestem, de szerinte azon át lehet többször is, úgyhogy kell neki friss)
• AMH
• Antiovarium és spermium elleni antitestek
• férj új spermatogram
• férj A1298 mutáció
• új cukorterhelés az ő általa előírt gyógyszerezés és életmód mellett 2 hónap múlva

És akkor jöjjön egy-két Fülöp-féle szösszenet, amiről szó volt. Legutóbbi cukorterhelésem eredményén természetesen idén is fennakadt. Nem írtam róla, mert komolyan mondom, már én unom, de az áprilisi terhelésem már megint elég érdekes eredményt mutatott. Az izomnövelésem hasznos volt mindenképpen ez tény és való, mert a 0 és a 120 perces inzulinom sosem volt ilyen jó, viszont a 60 perces vércukrom 14.5 volt, az inzulinom 89. Nagyon elkeseredtem. Mert nekem ez a pocsék eredmény éveken át tartó gyógyszerezés, diéta és sport eredménye. Nem most kezdem az ipart, nem ám úgy van, hogy ez az induló érték és innen már csak jobb lehet, hanem 4 évről beszélünk, szerintem ez már ennél jobb nem lesz sose és ezt mondtam is neki. Rácsodálkozott arra, hogy a nagylaboromon szereplő koleszterinértékek milyen szépek, és ilyen koleszterin értékek mellett nem érti ezt a cukorterhelés eredményt, mert kellene, hogy legyen összefüggés és ő nem látja. Igazán nem volt megnyugtató számomra, a fene egye meg, ha ő sem érti, akkor ki az isten érti ezt a világon? Kifaggatott az életmódomról és egyébként végül arra jutott, hogy a stressz okozhatja és a túl sok sport. A stresszt egyébként Breyer doktornő is említette. Na, de Fülöp nem gondolta ezt annyira túl, nem papolt, hogy fejtsem meg a stressz okát, hogy relaxáció meg anyámkínja, egyszerű megoldást javasolt: következő cukorterhelés előtti éjszakán vegyek be egy nyugtatót :) Először azt hittem, hogy viccel, de nem. Hát esküszöm, hogy szerzek valahonnan és kipróbálom. Aztán azt is mondta, hogy szerinte túl sokat sportolok és az sem jó. Érdekes, hogy ezt az egészséges életmód dolgot is el lehet rontani, hiába a 4 év tapasztalat. Ki gondolta volna...? Mármint nyilván tudom, hogy a túl sok sport egészségtelen, de ki gondolta volna, hogy az én heti 4*1 órám már soknak számít? Én is soknak tartom, de magamhoz képest tartom annak, vagyis a 4 évvel ezelőtti nullához képest, de az álmomban sem jutna eszembe, hogy ez egészségileg is soknak számít...Ezen azért meglepődtem, és nem is tudom, hogy elhiggyem-e, de azt mondta, hogy guglizzak rá. Hát ilyet sem mondott még orvos nekem.

Viszont sajnos ő úgy gondolja, hogy ilyen eredmény mellett nem lehet teherbe esni. Nem tudom, hogy itt arra gondolt-e, hogy ez okozza a biokémiai terhességeket vagy mire, mert ugye teherbe meg teherbe tudtam esni azért 4 alkalommal. Meg kellett volna kérdeznem konkrétan, de valahogy kimaradt. Mindenesetre kérte, hogy csökkentsem a sportok számát heti 2*1 km futásra (nem tudom, hogy ezért érdemes-e egyáltalán nekiindulni, tovább tart majd felöltöznöm, mint lefutni:)), a 850-es Eucresból csak 1 szemet szedjek naponta (2013-ban még 3000 mg metforminnal traktált), azt is este (eddig 2-t szedtem, reggel és este), valamint napi 2 tasak Inofolic. Mondtam, hogy iszok myo-inozitolt, de szerinte az nem jó minőségű és a piacon csak az Inoflic az egyetlen jó minőségű inozitol. Hát ez marha jó, kicsit kiakadtam. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg igaz-e, vagy csak egyszerűen az Infolicból dől a jutalék. Nem tudom, hogy áttérjek-e a jó drága Inofolicra, itthon van fél kg állítólag 100% tisztaságú myo-inozitolom...Mindenesetre 2 hónap múlva nyugtatós terhelés a fenti életmóddal. Kíváncsi leszek.

Beszéltem én ott még neki a TH1 túlsúlyomról, problémáztam rajta, hogy jaj Istenem, ilyenem is van és biztosan az a gond, de csak legyintett, hogy őt azok a citokinek nem érdeklik (fogalmam nincsen akkor, hogy ki az, akit érdekel ez egyáltalán?)

Novemberben van időpont a következő konzultációra, de augusztusban nekiesünk mindennek. Nem lesz egyszerű a munkával összeegyeztetni (gondolok itt a ciklusvizsgálatra), de túl akarok esni rajta, meg most ennyi pihenés után kicsit több erőt érzek hozzá. Fülöp összes betege megcsinálta, akkor csak meg tudom én is csinálni. Mondjátok, hogy kitartást!

Helyzetjelentés a semmiről

Mostanában nincsen kedvem írni. Gondoltam azért ma mégis jövök és jelentkezem, és leírom, hogy nincsen kedvem írni. 

Pedig tényleg egész jól telnek a napjaink: a hétköznapok dolgosak, és mostanában szerencsére cseppet sem stresszesek, a hétvégék pedig pihentetőek és szórakoztatóak. Úgy gondolom, hogy ideális életünk van. Biztos vagyok benne, hogy ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy jelenleg nem nagyon foglalkozom a gyerek témával, mármint ami a saját gyerekünk után való fürkészést illeti. Persze minden kedves Sorstársamat továbbra is szívesen olvasom, és nagyon örülök a sok jó hírnek, a komplikációmentes terhességeknek, a kis, boldog családoknak, és mosolygós gyerekeknek, ahol meg még odébb van, vagy az első vagy a tesó, ott tiszta szívből drukkolok. 

Viszont magam most nem járok semmiféle kivizsgálásra, pedig terveztem, mielőtt megyünk Fülöphöz, hogy majd minél kevesebb vizsgálatot kelljen neki kiírni, és persze minél többet tudjon mondani már első alkalommal, de végül semmi kedvem és erőm nem volt hozzá. Bevallom, hogy jó kicsit mással foglalkozni, és tényleg egyre kevesebbet jut az ember eszébe a gyerektéma, ha nem kell folyamatosan csak vizsgálatról vizsgálatra szaladgálni. Egy cukorterhelést be kellene iktatnom ugyan, de hetek óta képtelen vagyok rávenni magamat.

Jót tesz a pszichiáter is, pedig még csak három alkalommal jártam nála. Katatim imaganációs technikát alkalmaz nálam, amely során meditatív állapotba kerülök és az ő segítségével egy képre tudom kivetíteni a saját érzéseimet, személyiségemet vagy a tudatalattimban megbújó eseményeket. Emellett egyébként olvasni is sokat szoktam mostanában a meditálásról és próbálom persze magamtól is gyakorolni. Így, vagyis tálán a kettő együtt segít majd magamban könnyebben elmélyedni, ezáltal  talán sikerülhet jobban kezelnem majd az eddig kezelhetetlennek hitt problémáimat. Az biztos, hogy valami nagyon jót tesz mostanság. Korábban nem írtam sosem, hogy úgy másfél-két éve a reggeli fogmosások alkalmával, mindennap, rendszeres öklendezés kerülgetett, ami biztos, hogy a gyerekcsinálással kapcsolatos, mert inszemek és lombik környékén mindig sokkal erősebb volt. Nos egy-két hónapja ez teljesen elmúlt. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd pár hét múlva kijövök Fülöp rendelőjéből, akkor visszatér-e. Mindenesetre, ha igen, akkor már legalább tudom, hogyan próbálom majd megoldani ezt (is).

Hát így élek én mostanság: végre talán nyugalomban, igyekezve leginkább csak az adott pillanattal foglalkozni.

Átlagos hétköznapok

Úgy telnek a napjaink, mint minden olyan párnak, akik nem is akarnak (még) gyereket. Rájöttem, ilyen párok is léteznek még. Nem is olyan rossz ez. Alapvetően az is eszembe jutott, hogy ha nem lennék ebben a speciálisnak mondható vetélő helyzetben, akkor még akár be is kaphatnám a legyet, hiszen most aztán nem stresszelek rá az biztos. Persze, hogy nem, mivel abban a speciális (termékeny) helyzetben vagyok, hogy még védekeznünk is kell, nehogy becsússzon a baba. Ez mondjuk azért vicces. A 20-as éveim elején mindent megtettem azért, hogy nehogy terhes legyek, aztán a 20-as éveim vége óta meg mindent, hogy az legyek, most pedig megint mindent megteszek azért, hogy nehogy egy újabb biokémiai terhességgel gyarapítsam a már meglévők számát. (Pedig lehet, hogy az utolsó teljesen véletlenül sikerült, és nem is biztos, hogy ilyen véletlen egyébként meg adódna még egy az életünkben, de hát ugye sose lehet tudni.)

Egy hónapja még minden konzultációs időpontom olyan idegesítően távolinak tűnt, most meg már csak távolinak, de nem mondanám, hogy olyan idegesítően. Ahogy telik az idő egyre kevesebbet gondolok a gyerekre, ami persze azt jelenti, hogy így is majd' mindennap olvasgatok a témában. Még jó, hogy a nem rá gondoláshoz is egész jól hozzá lehet szokni. Vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy végleg kimenjen a fejemből? Lehet, hogy nem is olyan sok. 

Mivel most legalább 4 hónap is eltelik úgy, hogy egy orvosnak sem fizetek egy fillért sem, ezért biztos, ami biztos, ma bejelentkeztem egy magán pszichiáterhez, hogy úgy azért mégis, ne a számlámon gyarapodjon ez a megmaradt pénz. Hiába, amikor az ember már hozzá van szokva egy bizonyos költekezési színvonalhoz, meg némi orvosi konzultációs mennyiséghez, azt muszáj tartani. Komolyra fordítva a szót, nem is a gyerekügy miatt döntöttem így, hanem magam miatt és már jó pár éve kellett volna, de hát most jött el az idő, vagyis akarom mondani egyik barátnőm most jár, és olyannyira dicséri az illetőt, hogy ebből aztán nem maradhatok ki én sem. Nem gondolom, hogy majd ő segít nekem megtartani egy terhességet, mert szerintem nálam más, biológiai okai vannak a vetéléseknek, de biztos, hogy bizonyos dolgokat szükséges helyretenni magamban, aminek bár véleményem szerint semmi köze a gyerekhez, de a személyiségemnek nem fog ártani. Mit tegyek? Rájöttem, hogy most van erre temérdek időm.
Kíváncsi vagyok mi lesz, lehet, hogy majd beszámolok. 

Szép, távoli kilátások

Múlthéten otthon maradtunk, mindketten, és letudtuk ezt az újabb egy hetes terhességemet is (tudom, kicsit túlzás annak neveznem, de had tegyem meg, valamivel büszkélkedhessek már én is). Próbáltuk összekaparni magunkat, nem mondom, hogy nem rettegek a jövőtől, viszont talán ma volt az első nap, hogy végre nem lábadt könnybe a szemem a félelemtől. Nem csináltunk igazán semmit sem, csak simogattuk egymás lelkét. Jó, hogy legalább vagyunk egymásnak. Hányan vannak a világban egyedül. Gyerek ide vagy oda, mi legalább ketten vagyunk. Rendbe tettük kicsit a lakást is, mert szanaszéjjel voltak a szobák telesírt papír zsebkendőkkel, elhasznált Clexane fecskendőkkel, és minden helységben volt legalább egy levél megkezdett progeszteron kúp, meg valamilyen terhességgel kapcsolatos könyv. Eltüntettünk mindent. Nevettem is egy nagyot magamban: mintha legalábbis 20 hétig lettem volna terhes. Na mindegy, ezen is túl vagyunk, ne is nézzünk hátra, nézzünk mindig előre. Csak várjatok, először felveszem ehhez a szemüvegemet:

A napokban ugyanis elintéztünk néhány telefonhívást, nézzük csak mire jutottunk.

Május közepén megyek a Kaáliba, elviekben a 2. lombik előtti ciszta néző kontroll ultrahangra, de majd eldől, mi is lesz valójában, mert remélem, hogy Krizsa doktor úr sem hagyja figyelmen kívül a 4. biokémiai terhességemet és valamit csak mond és kezd vele.

Július elejére kaptunk Fülöp Vilmoshoz is időpontot, aki igazán megnyugtató volt. Megkérdezte hány éves vagyok, erre azt mondja, nyugodjunk meg, nincsenek itt bajok, fiatal vagyok, most pihenjünk rá, ne aggódjunk, ne foglalkozzunk a gyerekkel, majd ő megmondja júliusban, hogyan csináljuk. Ja, júliusban! Ismerem én ezt a júliust, mire megcsinálom az összes kért vizsgálatát, addigra december lesz. Mindegy, azért szóljon a próféta belőle.

Kértem időpontot Dr. Balázs Csabához is, ahogy egy kedves kommentelő javasolta az előző bejegyzésemnél. Mert természetesen az itthon töltött múlthetem sem volt egészen tétlen, két hisztiroham között belevetettem magam a TH1/TH2 -es citokinek témakörébe és elég érdekes dolgokat találtam. Például azt is, hogy TH1 túlsúly is okozhat inzulinnövekedést, amivel csak az a baj, hogy így nem elég az IR-t kezelni, ahhoz, hogy javulás történjen, a citokineket is kell. Igaz legtöbb helyen már az inzulinfüggő cukorbetegséggel hozzák összefüggésbe, de ugye én voltam már annak a határán és azt is tudjuk, hogy hiába a sok sport, diéta és metformin, az én eredményeim sosem túl szépek. Olykor olykor van javulás, de zömében borzasztó eredményeket produkálok, pedig tényleg mindent keményen megteszek. Szóval lehet, hogy a magas inzulin alapvetően nem mindenkinél probléma, de lehet, hogy ha a TH1-esek okozzák, akkor - ki tudja- esetleg okozhat vetélést is. Nem tudom igazából, csak hangosan gondolkodom, és szeretnék választ kapni egy orvostól. Így valóban nem tűnik rossznak egy endokrinológus-immunológus kombináció. A válaszra azért még várhatok egy darabig, mert december 1-jére kaptunk időpontot ehhez a doktor úrhoz. December 1-re, és igen, április van. Kérdeztem a kedves kis recepciós hölgyet, hogy biztosan nem fogjuk-e ezt így egy kicsit elkapkodni ebben a tempóban, mert azt azért nem szeretném. Nehogy túl hamar menjünk. Le kéne lassítani. Még jó, hogy üres volt arra a napra a naptáram, kész véletlen. Szóltam G-nek is, hogy remélem nem szólok túl későn, de hát ez van, intézze már el, hogy legyen szabad. Kicsit kiakadt. Mondjuk említette a recepciós hölgy, hogy a professzor úr inkább pajzsmirigyben utazik, nem IR-ben, de mondtam neki, hogy nem baj, engem a szakterületének a kombinációja izgat, írja be azt az időpontot, majd max lemondom, ha bármi jó dolog történik addig velem (mondjuk teherbe esek és valami érdemleges mérföldkőig el is jutok). Úgy gondolom van egy kis időm ezeket a dolgokat addig átgondolni. Arról is informált, hogy 19.000 Ft a professzor úr vizit díja, mondtam, ne aggódjon, ha naponta csak 90 Ft-ot félrerakok, addig kigyűjtöm az árát, szerencsére az idő ezen a téren is nekem dolgozik. Jól van, nem ugrálok tovább az időponton, elég lett volna azt írnom, hogy majdnem leestem a székről, mikor meghallottam. Más majdhogynem gyereket szül ennyi idő alatt. 

Ahogy haladunk lassan a próbálkozásunk 4. évéhez, egyre inkább nem tudom felfogni az agyammal, hogyan képesek emberek egyik hónapról a másikra teherbe esni, ezzel szemben egyre jobban értem, látom, hogy hogyan tudnak párok akár 10 évig is próbálkozni. Lassan eljutok arra a szintre, hogy már nem azt tartom normálisnak, ha valaki gyorsan megcsinálja, hanem azt, ha valaki orvosi rásegítéssel, évekig bújva az internetet, kutatja azt, hogyan is készül a gyerek. Én mondom Nektek, higgyétek el, baromira nehéz gyereket csinálni.  

Egy hét a Paradicsomban

Történt ugyanis egy csodálatos múlthét hétfőn, kedden, szerdán és pénteken, hogy pozitívat teszteltem. Igen, kérem szépen csakúgy a semmiből, mármint úgy értem, hogy minden orvosi ráhatás nélkül negyedjére is, teljesen természetes úton, a legnagyobb meglepetésünkre. G. csinálta. Csodáról beszéltünk, és tele voltunk optimizmussal. Biztos voltam benne, hogy ez most sikerül, semmi rossz érzésnek még csak nyoma sem volt bennem. Persze nem mondom azt, hogy cseppet sem féltem, de mindig megállapítottam, hogy nagyon szépen haladnak a dolgok, más volt minden, mint a többi három esetben. Nem voltak görcsök, nem volt vérzés, ami viharfelhőként kísérte volna az amúgy pozitív történéseket. Sőt, nem volt Prednisolon sem, ami miatt még inkább óriási csodának tudtuk be a dolgokat: az első terhességem, ami szteroid nélkül sikerült. Hihetetlen. Tényleg.
Beszéltem Krizsa doktor úrral, gratulált, és mondta, hogy menjen a Clexane és az Utro, április 9-én pedig a 2. lombik előtti kontroll ultrahang helyett találkozunk egy sokkal szebb eseményen, a szívhang megállapításán. Múlt héten minden egyes nap erről az április 9-ről ábrándoztunk. Csodálatos egy hetünk volt.
Ám ma itthon ülök elviekben a terhességem 6. hetében, mikor is ömlik belőlem a vér és olyan fájdalmas görcseim vannak, hogy véletlenül se tudom elfeledni egy pillanatra sem, hogy megint nem jutottunk el a szívhangig. Egész éjszaka sírtam, ki vagyok merülve, elkeseredve, telis teli fájdalommal és félelemmel. Úgy érzem minden reményem elveszett és mintha teljesen feleslegesen telt volna el ez 2,5 év az első terhességem óta, ami pont ugyanígy és ugyanebben a hétben veszett el. Annyira bíztam benne, hogy a szteroid rossz beállítása és időzítése tehet a beágyazódási problémáról és tessék, most kiderül, hogy valószínűleg nem. Akkor mi? Mit tudok tenni még azért, hogy túljussunk ezen a nyamvadt 6. héten? Egyáltalán mi értelme van a lombiknak? Lehet, hogy ezzel hamarabb teherbe tudok esni, de meddig vagyok képes eljutni? 5-6 hétig? Lehet, hogy teljesen feleslegesen töltöm az időmet a Kaáliban? Itt csak annyiról van szó, hogy meglegyen az embrió, vissza legyen helyezve, de utána ki segít nekem megtartani? Itt az Utron és a Celxane-on kívül semmi más alternatíva nincsen a terhesség megtámogatására és hát ami azt illeti ez az én esetemben édes kevés. (Legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne bármi más, de persze megint felhozom majd a témát a következő konzultáción.)
Hozzáteszem, hogy ezúttal G. is teljesen összeomlott. Ez talán mindennél jobban fáj. Meg kell mondjam, hogy eddig ő sokkal bizakodóbb volt nálam, de most azt látom, ő is elvesztett minden reményt. Annyira sajnálom Őt, annyira szeretném megadni neki azt, hogy apa lehessen, mert mindennél jobban szeretem Őt a világon. De nem tudjuk merre induljunk tovább, és mivel segíthetnék megtartani végre egy terhességet. Most úgy érzem, hogy még az is sokkal biztatóbb lenne, ha soha nem teszteltem volna pozitívat. Akkor minden egyes lombiknál ott lenne a remény, hogy esetleg sikerül és egyszer csak kifogjuk a tökéletes petét, a tökéletes minőségű embriót, ami megmarad. De én mennyivel leszek előrébb, ha azzal is csak 6 hétig jutok?
Borzasztóan félek, rettegek attól, hogy sohasem lehet saját gyerekünk és én nem tudom, hogy ezt, hogyan fogom tudni feldolgozni. És vajon G. fel fogja tudni valaha is? Boldoggá tudom én tenni őt majd anélkül is? Azt hiszem, hogy régen voltam ennyire kétségbeesve. Ma még nem látom, hogy mibe tudnánk kapaszkodni, de őszintén remélem, hogy hamarosan találunk egy reménysugarat.

Az első a sport!

Hát én sosem voltam egy sportember, most bevallom. Általános iskolában nem szerettem a tesiórákat, mert túl unalmas volt, középiskolában pedig már szembesültem vele, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok mindenhez. Mindig azon hezitáltam, hogy úszhatnám meg az órákat. Ezekben az időkben én súlyproblémákkal sem küzdöttem, sőt, igazából mindig én voltam a túl vékony, akinek a felnőttek szerint mindig híznia kellett volna, sőt voltak, akik anorexiával is megvádoltak, mert aki ilyen vékony az biztosan direkt nem eszik. Hát mit mondjak, inkább ne ettem volna, mint amúgy azt a sok szemetet, akkor most talán nem lennék IR-es. Még a főiskolán és az egyetemen is mondhatnám, hogy a legvékonyabbak közé tartoztam a magam  168 centijével és az 50 kilómmal, de mivel sikerült elérnem az 50-et, ezért mondhatom azt, hogy valamikor akkortájt indult el a zsírfelszedés horrorisztikus folyamata. Nagyjából 24 éves koromtól. És onnantól nem állt meg. 25 voltam, amikor abbahagytam a dohányzást, én mindent annak tudtam be, fogalmam nem volt, hogy létezik olyan, hogy IR. Szépen sorban jöttek a kilók, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: 53, 55, 58, 60, 63, 65 egészen addig, amíg 29 éves koromra el nem értem a 68-at.  Hát ezt lelkiekben hol jobban, hol kevésbé jól viseltem. A tükörrel nagyjából megbarátkoztam, de a fényképek nézegetése közben persze mindig majd sírva fakadtam. Próbálkoztam mindenféle diétával, fogyókúrával, de a folyamatos éhezés miatt mindig feladtam. Egyszer- kétszer megkíséreltük barátnőmmel a konditeremet, úszást, jógát, de minden edzés után - najó néha edzés helyett- végül beültünk enni és inni. Valahogy az sokkal jobb programnak minősült. Futás, vagy úszás közben, hogy a fenébe lehet megbeszélni az életünk nagy problémáit? Aztán kiderült az IR, jött a metformin, és a -számomra legalábbis- éhezéssel egyáltalán nem járó CH diéta. Nekem ez volt a megmentőm, és én ettől dobáltam le a kilókat magamról, 55-ig meg sem álltam. A sportra még mindig nehezen vettem rá magam, hiszen sosem volt az életem része. Tudtam az agyammal, hogy az IR kezelésében fontos szerepet játszik, ímmel - ámmal bele is kóstoltam néha, de valahogy rendszeresen akkor is nehéz volt ez az első félévben. Minek töltsem ilyen marhaságokkal a drága időm, amikor sport nélkül is ilyen jól ég a zsír, szaladnak le a kilók és még az élet nagy problémáira is jut idő beülni ide-oda barátokkal? Akkor vettem rá magam végül komolyabban, amikor egy idő után nem javult tovább a vércukor értékem, és azt mondta a doki, hogy ha még egyszer ilyen rossz lesz az eredményem, akkor szúrhatom az inzulint, de ha sportolok, akkor javíthatok ezen és megelőzhetem. Innentől, azaz körülbelül 3 éve vált az életem részévé: először heti 3 futás, aztán kombinált edzés, aztán csak súlyzós edzés, váltogattam, attól függ, hogy éppen mikor mennyire voltam elkeseredve az eredményemtől. A lombik előtt ismét sikerült egy nem túl jó vércukor és inzulin eredményt produkálni, remélhetőleg a fogamzásgátlótól, de azóta sem mertem nézetni. Pedig a lombik után ismét felszedtem pár kilót, ráadásul valószínűleg mindet a hasamra, a fene egye meg. Mindenki mondja, hogy a lombik hizlal, de úgy voltam vele, hogy azért biztosan nem az első. Úgy látszik, hogy az én hiperérzékeny és amúgy  is rosszul működő anyagcserémnek elég volt az első hormonbomba. A laparig nem is sikerült leadnom, és ugye utána is kiesett kb. 2 hét a sportból. Azóta viszont ismét újult erővel hajigálom a súlyzókat immáron heti 4-5 alkalommal. A kilók nem jönnek fel, nem is mennek le, de ha minden igaz izommá válnak, legalábbis el nem tudom képzelni, hogy az, amit sokszor erőmön felül végzek hetente ötször, annak ne lenne meg az eredménye.Vettem is egy szép testhezálló trikót és szintén testhez álló rövid nacit az edzéshez. Természetesen csak a nappaliba történő edzéshez, nem a konditerembe vagy ilyesmi. Csak szépen itthonra, hogy meglegyen a kellő motiváció: felveszem, belenézek a tükörbe, a tapi kis trikó alól szép ívben kihangsúlyozódó gonosz kis zsírréteg ezzel jelzi is nekem, hogy van még itt elvégzendő munka és feladat, majd kapom is a kezembe a súlyzókat, nyomom a fekvőtámaszt és a planket meg a társait. Heti ötször egy órát rendszerint 10-11 óra munka után, szorgalmasan és elhivatottan. Pihenésképpen elmegyek futni. Hát ez lett a láncdohányos, elég sok szabadidejét társaságban elütő, közben szemetet zabáló és ivó 50 kilós lányból: fitt, erős és egészséges, ezenkívül - higgyétek el - nemsokára egy boldog kismama is.