Annak a folytatása, amivel mi most amúgy nem is foglalkozunk

A viszonylag pozitív feldolgozási folyamathoz hozzátartoztak azért érdekes, kivételes, nem túl optimista pillanatok is: mondjuk mikor a héten egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy hosszú csomagológép előtt állok és nézem, ahogy a különböző termékek futnak, közben a gép fóliát tesz rájuk majd lehegeszti azokat. Egyszer csak megjelent a gépen egy (csomagolásra váró) csecsemő, és én teljesen bepánikoltam, hogy a csecsemőt nem csomagolhatja fóliába a gép, ezért az utolsó pillanatban lekaptam a gyereket, ezután gyorsan, gyanakodva körülnéztem, hogy lát-e a valaki, majd pedig elszaladtam a kölyökkel. Így. Szerintem ezt most ne boncolgassuk. 

Aztán volt, hogy hívott barátnőm is, aki tudja, hogy régóta szenvedünk, sok mindent tud is rólunk, sok mindent nem, azt például nem tudta, hogy most is volt egy lombikunk (ezt senki sem tudta mondjuk). Ő pár hete szült meg, és ahogy tologatta három hetes kis csemetéjét, megkérdezte, mi a helyzet vizsgálati fronton, meg gondolkodtunk-e a már rajta, hogy elindítjuk az örökbefogadást (mondom én, hogy a közeli társaság már lemondott rólunk, egyszerűen szerintem, nem hiszik, hogy sikerülhet másként). Azt hiszem, akkor, pár nappal az én sikertelen lombikom után, úgy, hogy ő most pottyantott ki egy friss, még majdnem magzatmázos gyereket, hát nagyon nem esett jól a kérdés. Könnyen teszegetünk fel idilli élethelyzetben nehéz kérdéseket. Persze erről egyáltalán nem tehet, ha tudta volna, mi a helyzet, nem feszegette volna a témát, ez csak egy ilyen szerencsétlenül alakult szituáció volt. Egyébként a férjem mondta, hogy őt is épp a héten kérdezte erről egyik barátja. Idáig is eljutottunk, még sosem kérdezték ezt tőlünk, most majd ezek az idők következnek. Ami amúgy tök normális kérdés szerintem, attól, hogy az embernek nem esik mindig jól. Mármint azt hiszem, talán engem is érdekelne, hogy valaki 5 év sikertelen próbálkozás után gondolkodik - e ezen. Ha már itt tartunk: amúgy nincsen ellenünkre az örökbefogadás. Mármint úgy értem, tudom, sokan úgy vannak, ha nem lehet vérszerinti gyerekük, akkor nekik nem kell semmilyen, mondjuk, mi nem így gondoljuk. Szeretnénk gyereket. Az egyetlen dolog, amin nem tudtam még túltenni magam, pedig nagyon fontos lenne ahhoz, hogy el tudjuk indítani ezt a folyamatot az az, hogy nagyon szeretnék terhes lenni (9 hónapig, ahogy azt kell), szeretnék szülni, erről még egyszerűen képtelen vagyok letenni, és ennek tényleg semmi köze a génekhez, vagy vérszerintiséghez. Tudom, perverz vagyok. Jó lenne, ha ezt másképp gondolnám. Amúgy azt mondtam neki (és mindenkinek, aki érdeklődik), hogy nem akarok most semmilyen gyerekügyön gondolkozni. Haha. Mintha 20 éves lennék, és annyira ráérnék. Majd jövőre! Persze! Más nem is jár a fejemben lassan, csak ez. Az idő a legnagyobb ellenségem, rettentően félek attól, ahogy az telik, és majd a kis szemét a csapdájába ejt és megajándékoz egy petefészek kimerüléssel (is). Alapvetően azért mondom mindenkinek, hogy nem foglalkozunk most a gyerekkel, mert azt vettem észre, hogy így egy darabig békén hagynak a kérdésekkel. Ha azt mondom, őszintén, hogy nem akarok róla beszélni, akkor jönnek pár hét múlva, hátha akkor már akarok róla beszélni. Magam sem tudom, mikor akarok, mikor nem, általában nem akarok olyanokkal, akiknek mindent meg kell magyarázni, mert nem értik. Velem pedig csak ilyenek akarnak beszélni. Mindenesetre tény, hogy nincsenek könnyű helyzetben velem sem a barátaim, sem a családom. Néha próbálom megerőszakolni magam, és kicsit másként hozzájuk állni, de egyszerűen az esetek többségében nem megy. Ez van. Egyelőre ezzel nem tudok mit kezdeni.
Szóval amíg nem foglalkozunk a gyerek témával addig a terv a következő: Többen is írtátok, hogy lehet, hogy megint elindult az embrió a fejlődésben jól, ahogy azt kell, tehát, közel voltam egy pozitív teszthez, csak végül mégsem jött össze a dolog. Nos, ezt én is hasonlóan gondolom, még akkor is, ha nem tudhatom 100%-ig biztosan, hogy pontosan mi történt. Ezzel ugye csak az a baj, hogy ha így volt, akkor elképzelhető, hogy megint az történt, hogy a bivaly immunrendszerem akadályozta meg a beágyazódást, ami valljuk be, nem túl sok jóval kecsegtet engem a jövőre nézve, így, hogy szedtem az LDN-t. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy szedem még egy darabig, továbbra is. Bár a doktornő azt mondta, hogy kifejti hatását korán, én mégis bízom benne, hogy az volt a gond, hogy csak egy hónapig szedtem a transzfer előtt és nem pedig az a baj, hogy rám nem hat. Sokan 3-4-5 hónapig is szedik, mire teherbeesnek. Hátha nálam is csak később fejti ki a hatását. A doki azt mondta, hogy ő egy éven át tartó terápiát tanácsol, mielőtt végleg leteszi az ember. Na, hajrá. Júniusban pedig megpróbálunk egy FET-t, akkorra 4 hónapja fogom szedni. Addig is pedig természetesen próbálkozunk természetesen. Ha nagy szerencse ér bennünket, akkor nekünk vegülis így is sikerülhet. Legyen ez! Jó?

Sikertelen lombik utáni napok

Azon gondolkoztam a minap, hogy azért egy sikertelen lombik is felér ám egy korai vetéléssel, már ami a lelki megviselés részét illeti, hiszen két héten át szinte úgy él az ember, mintha már terhes lenne (mármint olyan terhes, aki már tudja is, hogy terhes, mert tesztelt pozitívat). Legalábbis én igen, de biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki, aki erre a sorsra jut, úgy vigyáz arra az embrióra/embriókra, mint a két szemére vagy még annál is jobban. Például én: 

- csak olyat ettem, amit a terhesek ehetnek, még arra is figyeltem, hogy mindezek mellett is jó sok egészséges dolgot vigyek be, nem beszélve arról, hogy a zöldségeket, gyümölcsöket ezerszer alaposabban mostam meg, mint amúgy szoktam

- olyat ittam, amit a terhesek ihatnak (kerültem a tiltott gyógynövényteákat, és minden új dologra rákerestem, hogy mehet-e terhesen)

- nem sportoltam, nem futottam és nyilván nem emeltem súlyokat, sőt semmi nehezet és még a házimunkát is óvatosan láttam el, sőt a férjem sokkal többet magára vállalt
- rettentően ügyeltem a bacik elkerülésére (alapvetően természetes szappanokat használok, de most vettem kézmosónak kórházi fertőtlenítőt a gyógyszertárból)

- nem vettem be semmilyen gyógyszert, ha az nem direkt a lombikra volt előírva

- tömtem magam vitaminnal, legfőképpen terhesvitaminnal

- nem mertem szexelni
- még a csak puffadt hasamat is imádtam simogatni.

Tényleg teljesen kismamává váltam, és volt, hogy emlékeztetnem kellett magamat, hogy héka, ez még csak az az időszak, amikor a legtöbb nőnek egyébként fogalma nincsen arról, hogy mi történik odabent, ezért sokan picit sem élnek úgy ilyenkor még, mint a terhesek, úgyhogy talán jobb lenne, ha én is kicsit kihátrálnék a szerepből. Persze nem ment. Egyik pillanatban felfogtam az agyammal, hogy ez még nagyon korai állapot, de a másik pillanatban meg már szívecskét formáltam az ujjaimból a hasamon, és mondtam neki, hogy növekedjél csak szépen.

Ezek után mindenesetre azt gondolom, hogy nem csoda, hogy az első negatív teszttel való szembesüléskor, sikerült vállalhatatlanra kiborulnom, és hát nem tudtam kulturált sem maradni. (Inkább az a csoda, hogy a férjem kibírja velem ilyenkor is.)

Viszont nem tudom miért, talán a nagyjából háromnegyed éven át tartó depresszió és az abból való sikeres kilábalás miatt, de szerencsére most egyáltalán nem tartott sokáig a mély búbánat. Vagy az LDN birizgálja kellőképpen az endorfinokat, nem tudom, de már vasárnapra egészen jól lettem. 

Mindig mondják, hogy az embernek találni kell valami pozitívat a sikertelenségekben vagy a szomorú eseményekben is, még akkor is, ha azok a dolgok csak apróságok. Tavaly még alapvetően a pozitív dolgok értelmét sem láttam, és azt az illetőt, aki azzal traktált, hogy nézzem mindennek a jó oldalát, mondjuk pofán is tudtam volna vágni, úgy rendesen, alaposan. Most szerencsére viszont elég hamar sikerült a rossz dologban, jót is találni, úgyhogy nézzétek csak, mi a program a hétvégére:

Sajnos nem így nézek ki, de pont így fogom betolni én is

Ez a kedvencem, egyebet nem mondhatok

Nyugi, Nem veletek, hanem a férjemmel

Hát, igen...! Talán nem így fogok felöltözni, még nem tudom

Szóval azt mondom nektek, ezzel menjen a picsába minden szomorúság, minden kudarc! 

Eredmény

Először is, nagyon köszönöm szépen, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3. Nem is csűrném -csavarnám tovább, szóval ez most nem sikerült. 

Azért írok néhány mondatot arról, hogyan töltöttem ezt a transzfer utáni 10 napot, merthogy eltekintve a végeredménytől, nem volt olyan rossz, és emiatt igazán büszke is vagyok magamra (ha már most másért nem is tudok). Nem voltam közben idegbajos, nem akartam sürgetni a DPO-kat, hanem minden egyes napot próbáltam úgy megélni, ahogyan az volt. Persze az más, hogy az érzelmek elég színes-széles skáláján sikerült mozognom, de talán ez is termesztés valahol. Az első 4 napban nagyon pozitív voltam. Bár megfogadtam, hogy nem fogom folyamatosan a tüneteimet figyelni, de valljuk be, ezt teljesen kiiktatni egy ET után lehetetlen. Mikor az ember tudja, hogy történt megtermékenyülés, akkor minden lenti érzést próbál valahogyan beazonosítani. Szerencsére magam sem figyeltem folyamatosan rá (mint az első lombiknál), mégis voltak erős tünetek, amiket nem lehetett nem észrevenni. 3- 4. napon (8-9. DPO) szinte egész napon át szurkált a méhem és néha el is kezdett feszülni, aminek nagyon-nagyon örültem (4 pozitív tesztelésből szerzett tapasztalat alapján én ezt nagyon jó dolognak ítéltem meg). Másnapra persze jó mélyre zuhantam: 5. napra (10. DPO) arra ébredtem, hogy minden elmúlt: feszülés, szurkálás, puffadás. Gyakorlatilag teljesen üresnek éreztem magam, mintha mi sem történt volna. Sikerült is kora reggel annyira bebőgőznöm, hogy nem is tudtam végül kifesteni a szemem. (Sokan meg is kérdezték, beteg vagyok-e, mert sápadtnak tűnök és vörösek a szemeim. Áhh, csak valami tavaszi allergia lehet ez...- válaszoltam rutinosan.) 6. napra (11. DPO) sem történt változás, annyi talán, hogy ritkán és rövid időre menstruációs görcs szerűségek is megjelentek, úgyhogy reggel megint kicsit pityeregtem, de a nap folyamán sikerült teljesen rendbe szednem magam: elfogadtam, hogy nem tudhatom mi van odabent, és pont úgy, mint bármilyen tünetet érezni sem garancia semmire, a tünetmentesség sem az, és különben meg ha nem is sikerül, akkor sincsen minden veszve, hiszen rengeteg lehetőségem van még arra, hogy sikerüljön. Ezt a napot ezért pont úgy töltettem, ahogy szeretnék amúgy minden egyes DPO-t eltölteni: józanul. 7. nap (12. DPO) hajnalán erős méhfeszülésre ébredtem, és teljesen felpuffadt a hasam. Gondoltam is, hogy na mindjárt meg fog jönni. Próbáltam visszaaludni, de elég erősen fájt, mikor is bevillant, hogy ez a mindjárt meg fog jönni érzés amúgy nem is olyan vészjósló tünet, és mikor kielemeztem, el is mosolyodtam, hogy ez egyáltalán nem erős menstruációs görcs, hanem valami más. Új tünet pedig az izzadás, és hidegrázás volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, sajnos a vetéléseimnél volt ez mindig. Ennek ellenére, ekkor azért boldogságomban pityeregtem el magam. Ismét madarat lehetett volna velem fogatni, de még mindig nagyon jól sikerült nyugodtnak maradnom, és kibírni a pisibe történő tesztlógatást. Így telt a 8. napom (13. DPO) is. Az izzadás és a hidegrázás továbbra is megmaradt, de megnyugtattam magam, ugyanis olvastam, hogy bár valóban gyakori tünet ez vetélések során, de mégis rengetegen jelezték, hogy volt nekik is terhességük első szakaszában, és mégis megszülték végül a gyereket, ami némileg megnyugtatott. Egyébként ez volt az egyetlen tünet, amit megnéztem neten, nem úgy mint az első lombiknál, ahol idegbajosan DPO-ról DPO-ra csak a neten lógtam, és tüneteket kerestem és elemeztem. Ezen a napon volt egy erősebb hányingerem is már, viszont megjelent a migrénem is, ezért a hányásérzés lehet, hogy amiatt volt. Nagyon kínlódtam a migréntől, mert ugye a feltételezett terhesség miatt semmilyen gyógyszert sem akartam bevenni, viszont a kedvemet nem szegte a dolog, ugyanis mikor lepihentem otthon munka után, láttam, hogy olyan kemény és puffadt a hasam, hogy ez csak azt jelentheti, hogy minden rendben van. El is döntöttem, hogy egy nappal előrébb hozom a tesztet a tervezetnél, és másnap, azaz 9. napon (14. DPO) tesztelek. Igaz, reggel úgy keltem, hogy megint nagyrészt elmúltak a tüneteim, csak ez a durva izzadás és hidegrázás maradt meg, de valahogy nem szegte kedvem a dolog. A teszt negatív lett. Nem mondom, kicsit meglepődtünk a férjemmel. Azt hiszem, mindketten picit másra számítottunk ezúttal, de a tünetek eltűnése miatt, próbáltam nyugtatni magam, hogy azért ez várható is volt egyben. Próbáltam tartani magam, de aztán a délelőtt folyamán jól elkeseredtem és megint lenyomtam immáron egy hosszabb hisztit. Ez tegnap volt, szombaton. Lehalkítottam és lefordítottam a telefonom, senkivel sem akartam beszélni, semmilyen chat üzenetet nem akartam olvasni, teljesen bezárkóztam, mert nem elég, hogy a napomat megkeserítette ez a totálisan reményvesztett, depressziós állapot, még a migrénem is brutálisra felerősödött. A neurológus által kiírt, bivaly migrén ellenes gyógyszeremet meg nem tudom szedni az LDN mellett. Na, nem kívánom senkinek a tegnapi napomat. Mocsok volt, nincs mit szépíteni ezen. Másra sem voltam képes, csak a fekvésre és miközben a fejemet ütögettem, mert annyira fájt, sorozatot néztünk, amikor is egyik résznél megállapítottuk a férjemmel, hogy hát vannak olyan szerencsések, akik zombiapokalipszis kellős közepén (!!!) is képesek teherbeesni. Hihetetlen basszus. Nevetőgörcsbe fulladtunk, hogy pont ez hiányzott a mai napra: gondoltuk, nézünk valami totálisan figyelemelterelő agymosást, erre fel még itt is terhesednek egyesek és még ennek tetejében ultrahang fotót is mutogatnak és mosolyognak meghatottan, mert pont összefutnak véletlenül egy nőgyógyásszal! Mégis hogy a fenébe tud ez megtörténni? A végítélet napján??:) Na, mi sem kellett több ennél, a férjem jól bemutatott a tévének és közölte a szereplőkkel, hogy az anyátokat, azt, köcsögök, és kiment a nappaliból nevetve. Talán ez volt az egyetlen vicces pillanatunk egész nap, nem bánom, hogy ma már vasárnap van. Azért teszteltem ma is. 10. nap (15. DPO): negatív, tünetmentes, jóval kevesebb izzadás és hidegrázás. Egyelőre sokkal jobban vagyok, mint tegnap, és tudom, hogy egyre jobban is leszek. Egyébként, ami a furcsa, nem érzem, hogy meg akarna jönni a menstruációm, ami lehet, hogy a progeszteronnak köszönhető, de azért nem egészen értem, mert inszemekkor is nyomtam és mégis éreztem, hogy meg fog jönni, mert annak ellenére görcsöltem. Most semmi. Nem gondolom, hogy ebből még ilyenkor bármi lehet, de akkor sem értem. Mindenesetre viszlát karácsonyi szülés, és viszlát 2016-os baba!